Vásárhelyi Mária: Boldogság, gyere haza!

Úgy látszik a március a boldogságkeresés hónapja is. Nemcsak a magánéletben, hanem a tudományos kutatások területén is. Egyre másra kerülnek napvilágra olyan nemzetközi vizsgálatok eredményei, amelyek a világ országaiban élő emberek boldogságát, elégedettségét próbálják mérni.

A boldogság persze nagyon összetett, nehezen definiálható és mérhető fogalom, a kutatók mégis rendre megpróbálják országokra bontva számszerűsíteni az érzés jelenlétét, intenzitását. A törekvés érthető, hiszen mi végre is születik az ember a világra, ha nem azért, hogy boldog legyen.

A boldogság-indexek számos dimenzió – baráti és családi viszonyok, szerelmi és szexuális élet, lelki és fizikai egészségi állapot, anyagi körülmények, biztonság, bizalom, karrier stb. – mentén skálázzák a megkérdezettek elégedettségének szintjét, és ezek szintetizálása után állapítják meg az index értékét.

Az elmúlt hetekben két ilyen globális kutatás eredményei is nyilvánosságra kerültek; a közismert World Happiness Index (Gallup), amely a világ 109 országára terjedt ki, és egy szerényebb igényű felmérés (Ipsos), amely 30 országot állított rangsorba a lakosság mért boldogság szintje alapján.

Magyarország mindkét rangsorban lehangoló helyet foglal el. A világ 109 országára kiterjedő World Happiness Index rangsorában az 51. helyen állunk, az EU országai közül csak Bulgáriában és Portugáliában érzik boldogtalanabbnak magukat az emberek, mint nálunk. Ugyanakkor ebben a rangsorban a minket körülvevő országok közül Ausztria a 11., Csehország a 18., Szlovénia a 22., Románia a 24., Szlovákia a 29., Lengyelország a 39. helyet foglalja el és még Szerbiában (45.) is boldogabbak az emberek, mint Magyarországon.

Ennél is szomorúbb kép bontakozik ki az Ipsos 30 országra kiterjedő vizsgálatának adataiból. Eszerint miközben átlagosan a megkérdezettek 73 százaléka került azok közé, akik elégedettek az életükkel, nálunk ugyanez az arány csak 51 százalék, vagyis minden elégedett emberre jut egy elégedetlen, minden boldogra egy boldogtalan.

Mindez persze annak, aki itt él, nem okozhat különösebb meglepetést. Nemcsak azért, mert az utcán járva gyakrabban ütközünk szomorú tekintetű, lehajtott fejű, türelmetlen, panaszkodó polgártársainkba, mint jó kedélyű, elégedett emberekbe, hanem azért is, mert Magyarország kormánya mindent megtesz annak érdekében, hogy az itt élők rosszul érezzék magukat.

Hiszen hogyan is lehetne boldog a többség egy olyan országban, amely folyamatosan a kormány által szított félelemben él, ahol lassan egy évtizede veszélyhelyzetet imitál a hatalom. Ahol a társadalomi csoportok tagjai között a legerősebb kohéziós erő a többi társadalmi csoport iránti gyűlölet. Ahol a hatalom a megszerzett média monopóliuma segítségével reggeltől estig azt sulykolja az állampolgárok fejébe, hogy senkiben ne bízzanak, mindenki ellenség, mindenki bántani akarja a „magyart”. Ahol a kormány nem a társadalmi konfliktusok kezelésében, hanem elmélyítésében érdekelt. Ahol az embereket nem a rászorulók és elesettek támogatására, hanem üldözésére és megvetésére buzdítják felülről. Ahol a társadalmi igazságtalanságok egyre mélyülnek, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

Emlékszem, a nyolcvanas-kilencvenes években emigráns barátaink számára az volt az év fénypontja, amikor Magyarországra jöttek nyaralni. Egész évben erre készültek. Ma már nem szeretnek jönni. Zavarja őket a rossz hangulat, az agresszív légkör, az ország rossz híre. És külföldön már mi is csak lesütött szemmel valljuk meg, hogy honnan jöttünk.