Gábor György: Másvilág

Shakespeare egyik legmegrendítőbb és legmélyebb költeménye a hatvanhatodik szonett. Egy rémisztő, rettenetes, élhetetlen és lakhatatlan világot ír le, egy totálisan fordított világot, ahol horrorisztikus módon semmi sincs a helyén, s minden érték az ellenkezőjét mutatja: a jót és becsületest a hazugság és kegyetlenség fonja át, míg a gonosz a tisztesség és becsület látszatában mutatkozik. „Az Érdem itt koldusnak született” – írja, „hitvány Semmiségre pompa vár…, árulás sújt minden szent hitet… Becsületet rút gyanú aláz… Erényt a gaz tiporni kész… Érc-erőt ront béna vezetés… Észre láncot doktor Balga vet… Hatalom előtt néma a Szó… Egyszerű kap Együgyű nevet… Rossz-kapitány rabja lett a Jó.” (Fordította: Szabó Lőrinc)

Fenti sorokat ajánlom a Telex szakmai igazgatójának, Dull Szabolcsnak a szíves figyelmébe. A szakmai igazgató ugyanis több helyütt annak a nemtetszésének adott hangot, miszerint Hadházy Ákos a szereptévesztés minősített esetét követte el, minthogy újságírónak képzelve magát, újságírói eszközökkel lépett fel a parlament folyosóján, s így próbálta megérdeklődni a magyar miniszterelnöktől, mi volt az oka, hogy egyiptomi hivatalos útját önkényesen meghosszabbította egy 1.000 km-es, közpénzből finanszírozott privát kitérővel, hogy feleségével meglátogathassa az éppen Toscanában tanuló lányát, s meggusztálhasson néhány remek olasz kirakatot.

Dull Szabolcsnak igaza van: Hadházy valóban újságírói eszközökkel lépett fel.

Csakhogy!

Egyrészt Dull Szabolcs, aki maga vallotta meg, hogy már tizenéve követi a politika világát és az ellenzék tevékenységét, utánajárhatna annak, mire van lehetősége egy független képviselőnek az Országgyűlésben.

Másrészt Dull Szabolcsnak valamiért nem tűnt fel, hogy Hadházy már többször, így az érintett videóban is elmondta, hogy írásbeli kérdésére a magyar miniszterelnök nem reagál, azt rendre válasz nélkül hagyja.

Harmadrészt Dull Szabolcsnak nem tűnt fel, hogy egy fordított országban él: olyan országban, ahol a munkájukat végző újságírók nem közelíthetik meg a parlamentben a politikusokat; ahol az újságíró nem teheti be a lábát abba az utcába, ahol „védett objektumot” őriznek súlyos kordonok és rohamrendőrök, s amely védett objektum amúgy nem a NATO atomközpontja, hanem a magyar miniszterelnökség hivatala; olyan országban, ahol, ha valahogy mégis kérdezne az újságíró, akkor a miniszterelnöktől kezdve a közpénzen kitartott civil-állami fideszes békeharcos jogvédőig vagy az a válasz érkezik, hogy fake news-nak nem válaszolok, máskor az, hogy ember, most jöttem a templomból, netán az, hogy maga egy szőrét hullató sunyi vidéki róka, vagy az a válasz, hogy nincs válasz, a kérdezett szolga (miniszter) súlyos gondoktól barázdált homloka mögül elnéz a messzi távolba, s tornyosuló feladatai felé, toronyiránt szaporázza lépteit, hisz az adófizetők nem azért fizetik, hogy povedáljon, hanem azért, hogy arccal a temérdek munkának, dologidőben hangya szorgalommal tüsténkedjék. Továbbá egy olyan fordított világban élünk, ahol eközben központi állományból fizetett propagandistáknak, az állampárthoz közvetlen szálakkal bekötött, direkt politikai feladatokkal megbízott agitpropos pártharcosoknak és provokátoroknak van képük önmagukat újságíróknak nevezni, vagy hagyni magukat szerkesztő urakként megszólítani, ahogy egykor illették így Adyt, Kosztolányit, Molnár Ferencet, a két Ignotust, Királyhegyi Pált, Bálint Györgyöt, Osvát Ernőt, Márai Sándort, Komlós Aladárt, Ágai Adolfot vagy Podmaniczky Frigyest.

Szóval fordított világ!

Ugyanis Dull Szabolcs Hadházynak címzett elvárásai – gondolja át Hadházy, mit ér el „kommunikációs síkon”, mi a politikai célja, hoz-e több szavazatot számára az ilyen fellépés – felettébb racionális megfontolásoknak tűnnek, ám nem egy olyan országban, ahol semmi sem azonos önmagával, s ahol önmagához képest minden más. Miért épp az a baj, ha a politikus egy-egy megnyilatkozásában újságíróként viselkedik ott, ahol egy nyugdíjas rendőr felel az egészségügyért és az oktatásügyért? Ahol az ún. „köztársasági elnök” a miniszterelnök beosztottja és végrehajtója? Ahol egy derék gázszerelő szakmunkás se perc alatt giga vállalkozóvá és az ország legtehetősebb vagyonosává magasztosodik? Ahol a leadózott és magánnyugdíjpénztárakban őrzött privát vagyont a hatalom minden további nélkül államosíthatja? Ahol miniszterek ringatózhatnak közpénzektől és közbeszerzésektől függő vállalkozók luxus jachtjain? Ahol a kíméletlen, véreskezű háborús agresszor elkötelezett támogatóit béketábornak nevezik, s ahol a gyilkos agressziót elutasítókat háborúpártinak mondja a hatalom privát nyelvezete, szókészlete és egyenre hülyített gondolattalansága. Ahol a pártállami káderek a romlott, dekadens, a magyarokat gyűlölő és üldöző, amúgy a végóráit élő Nyugaton taníttatják gyermekeiket és persze tartják a pénzüket, és ahol az minősül baráti országnak, ahol heti rendszerességgel zuhannak ki toronyépületek ablakaiból emberek, ahol a nyílt utcán, fényes nappal újságírókat lőnek agyon, ahol a politikai ellenfeleket ideggázzal szokás eltenni láb alól, s ahol a legbarátibb ország rajongva tisztelt, félt és szeretett egyeduralkodójának nem tetsző személyekre évtizedes börtön vár, az útban álló vállalkozók pedig folyókba fulladva szenderednek el.

Dull Szabolcsnak azt üzenem, hogy forgassa gyakrabban a kor „gúny-csapásait”, a „zsarnok bosszúját”, a „gőgös ember dölyfét”, a „pör-halasztásokat”, a „hivatal packázásait”, a „méltatlanokat ért rúgásokat”, vagy a „tűrő érdem bántalmazásait” megéneklő Shakespeare-t, hátha az angol drámaíró tollából végre ráismer Magyarországra, ahol – úgy tűnik – szintén „rohadt az államgépben valami.”

Mert ugyebár „Dánia börtön”.