Gábor György: Hogyan csináljunk magunkból és szeretteinkből Kossuth-díjasokat?

Elborzadva olvasom ezt a vitának imaginált önérzetes duzzogást a Kossuth-díj körül, s nem értek belőle semmit.

Az úgy kezdődött, hogy Kukorelly megírta, manapság szinte kizárólag kliensek kapnak díjakat, a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebben zajlott az állami díjazás, s Mezey Katalint teszi felelőssé mindezért, aki egyetlen irodalmárként a Kossuth-díj-bizottságban egy személyben hozhatja meg elfogult, kontroll nélküli döntéseit, amelyek Kukorelly szerint igazságtalanok és méltánytalanok: felháborító és komikus, ha belegondolunk abba, kik kaptak, s kik nem kaptak.

Erre aztán felcsattan magának a Magyar Írószövetség elnökségének (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el) a sztentori hangja, valamikor a bibliai időkben az ilyen harsogástól büszke városfalak dőltek romjaikba, a Legfőbb Hang eligazít, utat mutat, érdemben rávilágít, s ha már, hát edukál is egy kicsit, igazságot oszt, patikamérlegen ballanszírozott elvárásait közkinccsé teszi, Kukorelly szégyellje magát, tűnjön el a földi világból, váljék varangyosbékává, zombivá, végezze kalodában, de előtte kövesse meg íziben Mezey Katalint és mindazokat, akiket a Magyar Írószövetség elnöksége kifejezetten erre az alkalomra megnevez. Ezzel az ellenséges, rémhírterjesztő, áskálódó aknamunka leleplezve, az irány újra jó és nemes, az üdvtörténeti távlatok elől az akadályok elhárultak, távolban egy fehér vitorla.

Hisz hogyan is ne lenne minden a legnagyobb rendben, amikor a Kossuth- és Széchenyi-díjakat minden évben egy tíz főből álló bizottság ítéli oda, amelynek elnöke, ki más is, magától értetődő módon a magyar miniszterelnök, akinek nyitott, tárgyilagos, semleges, előítélet-mentes, objektív és pártatlan hozzáállása betöltött funkciójából és páratlan jelleméből adódóan maga a trivialitás. S ha netán, végső elvetemültségében, mégis akadna valaki, aki megkérdőjelezné a miniszterelnök példátlan irodalmi érzékét, literális érzékenységét, ízlését és felkészültségét, azt nemzetvédelmi okokból azonnali hatállyal hazaárulónak nyilvánítaná a Pegasus-NER-rendszer, valamint Orbán Balázs és a Mandiner Tudásakadémiai Kultúrközpont (École normale supérieure – grande école). Arról nem is beszélve, hogy a grémium tagjai közt ott van a Magyar Tudományos Akadémia neurobiológus elnöke, s ha a miniszterelnök – feltéve, de nem megengedve – délutáni szunyókálásában (sokat dolgozik, neki is kijár a megérdemelt pihenő) véletlenül elnézné az ötödfeles jambust, az MTA elnöke rögvest készségesen segítségére sietne azzal a fránya egy mora értékű rövid szótaggal, és annyi.

Aztán újabb ágens száll be a ringbe, Petőcz András, aki egy rövid történelmi áttekintést követően, amelyben puszta kényszerűségből a saját érdemeit volt kénytelen néhány bekezdés erejéig összefoglalni, egészen a nyolcvanas évekig visszamenően, bámulatos logikával kibogozza a gordiuszi csomót, hogy kimondhassa a konklúziót: a legjobb és leghasznosabb, ha minden bizottságosdi helyett ezután valamennyi író a maga természetadta elfogulatlanságával ajánlja önnön művét Kossuth-díjra, abban a reményben, hogy az egyes írók önmagukkal teljes egyetértésben hozzák meg saját magukról a döntést, elkerülve az önmagukkal való konfrontáció  minden lehetséges formáját. S hogy Petőcz mindjárt jó példával járjon elől, egyúttal jelezve, mit is ért „nagyvonalúság” alatt (félreértéseket elkerülendő, még franciául is odaírja: Il faut être généreux), mindjárt saját korszakos jelentőségű munkáját, a 2007-ben megjelent Idegenek című regényét ajánlja Kossuth-díjra, amelyet, ha a grémium volna szíves végre elolvasni, a kauzalitás vastörvényszerűsége alapján az olvasatot azonmód és szükségszerűen Kossuth-díj követné. Továbbá az Idegenek irodalmi értékét alapvetően határozza meg Petőcz szerint az a tény, hogy a műben foglalt „jóslataim bejöttek”. Következésképp egy jó hétvégi meteorológiai előrejelzést (amely utolsó bekezdésében még a Velencei-tó és a Balaton hőmérsékletét is magában foglalná, megkérdőjelezhetetlenül irodalmi Nobel-díjra esélyesnek tekinthetnénk.

Petőcz teoretikus gyümölcsös kertjének mézédes terménye még az is, hogy olyan személyt szükséges a bizottság élére ültetni, akinek „nagyobb rálátása van a magyar irodalom egészére, és elfogultsággal kevésbé vádolható”.

Íme a lélek szubtilis búvárának triumfálása! Mert hát tényleg, ilyen pofonegyszerű ez az egész! Hiszen ettől kezdve keresve sem találnánk afféle Takaró Mihályokat, akik mondjuk Szerb Antal életre kelt szellemét érzékelvén ne vallanák teljes konszenzussal és egybehangzó lelkesedéssel az említett reinkarnáció elfogulatlanságát és nagyobb rálátását.

Szóval ez is megoldva!

Én viszont azt kérdezném nagy-nagy tisztelettel Kukorelly Endrétől, Mezey Katalintól, Petőcz Andrástól, továbbá a Magyar Írószövetség elnökségétől, hogy tényleg komolyan gondolják ezt a vitát? Miért nem azt mondják ki végre, hogy az államnak az ég adta világon semmi keresnivalója nincs ott, ahol művészeti-esztétikai teljesítményekről esik szó. Tudniillik az államnak (beleértve sajnos a miniszterelnököt is) nincs ízlése, nincs művészeti vénája, ne is legyen, s ha mégis volna, az tekintessék szigorúan magánügynek. Az állam díjazza azt a tűzoltót, aki élete kockáztatásával kimenti az égő lakásból a mozgássérült nagymamát, vagy díjazza azt, aki találmányával, korszakos felismerésével vagy egyedülálló teljesítményével maradandót alkot (nem a Rogán-féle találmányokra gondolok), de maradjon csendben, ha az irodalom vagy egyéb művészet kerül szóba: mint hozzá nem értő laikus, illedelmesen álljon odébb mihamarabb. Minden civil szervezet, a Magyar Írószövetségtől a Szépírók Társaságáig, ha erre igény mutatkozik, nyugodtan állítsa föl a maga grémiumát, amely a legkülönfélébb elismerésben részesíthet bárkit, s idővel majd eldől, mit érnek ezek a díjak, de állami befolyás, pénzforrás és ráhatás nélkül tegye mindezt (úgy bizony, egyáltalán nem kedves MMA!), s ne a miniszterelnök (külügyér, belügyér, honvédelmi miniszter, házelnök, MOL-os szaki etc.) vezette állami grémium döntsön arról, ki a jó író, költő, köztéri szobrász, filmrendező, néptáncos vagy tilinkós.

Indulatos, sehová sem vezető, bocsánatkéréseket követelő, gőgöske, magamutogató, infantilis viták helyett ki kellene végre mondani (és ennek megfelelően viselkedni), hogy az állami díjak (a borítékokban megbúvó összegeken kívül) mára már semmit sem érnek. Szándékosan nem írok neveket, csak arra kérem az olvasót, gondoljon bele, milyen kvalitású írók, költők, zenészek, képzőművészek, rendezők után kik is juthatnak manapság az állam kegyelméből Kossuth-díjakhoz, s a díjakat milyen megfontolások övezik. El kellene feledni az állami kitüntetések feudális-kegyúri osztogatásának reprezentatív, bizáncias, magamutogató pillanatait, a mindenkori állam baráti gesztusa előtti hálás és alázatos hajlongásokat, s magukra hagyni azokat, akik valamiféle megfejthetetlen okból, de leginkább a tehetségtelenségükből és frusztráltságukból fakadóan atavisztikus módon igénylik a mindenkori pártállamtól elnyert vállon veregetést, s a pártállami ülepek előtti mély meghajlásokat.

Ha akadnak, akik ezzel szeretik szórakoztatni önmagukat, hát tegyék! De ha egyesek rendre előjönnek azzal, hogyan is kellene megreformálni a Kossuth-díj odaítélésének mechanizmusát, azok – egyfelől - továbbra is úgy gondolják, hogy művészi teljesítményről az állam hivatott kimondani a végső verdiktet. Másfelől ugyanezek a reformerek sóvárgásaikkal erősítik annak látszatát, mintha bármi értéke is volna annak, aminek mára minden értéke elszelelt.

Pedig jó ideje már semmi valóságos, irodalmi, művészeti értéke nincs ennek a kitűzőnek, csak billogként funkcionál, s eligazítja az érdeklődőket, ki tartozik a klientúrához, s ki nem. Így van ez akkor is, ha ezért a Magyar Írószövetség elnöksége bocsánatkérésre szólít fel!

És bárki kerüljön kormányra az elkövetkezendőkben, így is marad ez mindaddig, amíg ennek a politikai esztrádműsornak véget nem vet végre valaki.

Egyszer és mindenkorra.