Az én csokigate-em – Józsa Márta jegyzete

Általános iskolás koromban afféle okostojásnak számítottam. Egy napon a magyartanárnőm diszkréten félrehívott és elmondott valamit, amit megesketett, soha senkinek sem szabad elmondanom. Arról volt szó, hogy volt a suliban egy alsós tanító néni, akinek sehogy sem sikerült letennie az úgynevezett véglegesítő vizsgát, ha még egyszer megbukik, akkor ott kell hagynia az iskolát. Piri néni, a tanárom azt mondta, tudja, hogy nekünk szükségünk van pénzre, legyek szíves korrepetálni a tanító nénit nyelvtanból és matekból, kifizeti, de tényleg senkinek egy szót sem.

Tél volt, a tanító néni fent lakott a hegyen, heti kétszer felkutyagoltam hozzá, és bár volt gyakorlatom a korrepetálásban, eléggé megszenvedtem vele. Nyilván azért is, mert kínos volt mondanom neki, hogy dehát Margit néni, már megint nem tetszett megtanulni rendesen a szorzótáblát. De azért alakult minden rendjén. Én nem beszéltem, oktattam, ő pedig azt mondta, hogy majd a sikeres vizsga után fizet. Sikerült is.

Mentem fel hozzá a hegyre a béremért, ő pedig nagyon köszönte a profi munkát. Mondta, hogy én tényleg nagyon tehetséges vagyok, és azt is mondta, hogy nincs pénze, de ad nekem, hálája jeléül egy szép nagy doboz csoki bonbont. Csalódottan hazasétáltam, kinyitottam, meg akartam örvendeztetni a testvéreimet, kiderült, hogy nincs benne semmi csoki, a bonbonok helyére diót tett. Arra már nem emlékszem, hogy avas volt-e a dió, de arra igen, hogy sokat gondolkoztam azon, helyesen cselekedtem-e. Mert így bűnrészes lettem abban, hogy Margit néni ezzel a hozzáállással tovább taníthatja a kicsiket. Szólni viszont nem szólhattam, tanúm nem volt, és különben is a némasági fogadalmat meg kell tartani. Ez volt az első csokigate, amelyben szerepeltem. A szereplők közül ma már én vagyok az egyetlen, aki emlékezhet rá.

Fogalmam sincs, hogy e következmények nélküli régióban ki fog még emlékezni arra a csokigate-re, amelyből Hadházy Ákos csemegézett, amikor arra az infóra bukkant, miszerint a Lázár János vezette építési és közlekedési tárca utasszámlálást rendelt egy cégtől félmilliárd forintért. A pénzt egy vállalat kapta, de az utasokat a kalauzok számolták. Ingyen. Azaz nem egészen ingyen, fejenként egy-egy teljes doboz csokit kaptak cserébe. A márkáját és az árát is tudnia 2560 skatulyányi édességnek.

A megbízó cég félmilliárdot kaszált rajta, a munkát elvégzőknek pedig megédesedett egy-egy napjuk. Azt nem tudjuk ugyan, hogy annak tudatában számláltak-e a kalauzok, hogy mi volt a valódi cél. Jelesül azért volt mindenre szükség, hogy a sűrűn látogatott nyereséges vonalakat elkülönítsék a gazdaságtalanoktól. Utóbbiakat a hírek szerint bezárni, előbbieket pedig privatizálni szándékoznak. Hogy ki lesz az a tőkeerős vállalkozó, aki a vasútbizniszben is okosabb Mark Zuckerbergnél, az csak sejteni bátorkodunk.

Ezúttal ez lesz a csoki, az ingyenmunka és a folyamatos hallgatás ára.

Azért remélem, hogy a kalauzok dobozaiban legalább tényleg csoki volt, még ha gondolom, keserű is. Végül is a gyerekkorom óta, mondják, megváltozott egy rendszer, ezt innen is látni.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen című műsorunk 2024. február 8-i adásában hangzott el.