Európa és én – Selmeci János jegyzete
Nekem Európa egy boldog összenézés, amikor felszállunk a repülőre, a külföldön hallott magyar szavak, az élmény, hogy szívesen látnak minket a szicíliai kocsmától a bécsi kávézóig mindenhol, látni, hogy azért máshol sem Kánaán az élet, és ez aztán tényleg közös bennünk, ahogy a külföldre szakadt barátok és családtagok is, akik hálisten nem vesznek el, hazajönnek, elmegyünk hozzájuk, tanulunk a sorsukból, és persze azokéból is, akiknek Európa még az olcsó fapadossal is messze van.
Alkotmányos demagógia – Hardy Mihály jegyzete
Unalomig ismétlik: "no war, no gender, no migration." Faék egyszerűségű rémisztgetés, de a jelek szerint bizonyos emberekre mégis hatása van. Különösen most, a választási kampányban pörgetik ezerrel. Akármennyibe is kerül, pénz nem számít. Dől a kormányzati megrendelés a Facebook-os és Youtube-os Fidesz-kampányvideók sugárzásáért.
A nagy pénztárca – Rózsa Péter jegyzete
Az egyik legnagyobb hiba, hogy az elmúlt húsz évben a kormányok mindegyike szinte kizárólag az anyagi előnyök szempontjából értelmezte az európai uniós tagságot. Ezt a Fidesz-kormány azzal fejelte meg, hogy végtelenül lebutított, primitív kommunikációval rohanta le a lakosságot, ennek következtében jelentős tömegek számára az EU nem jelent mást, mint egy nagy pénztárcát, s ezzel egyidőben Magyarország ellenségét.
Magyar Péter megette az ellenzéki tortát – Kárpáti Iván jegyzete
Tömegek akarják leváltani az ellenzéket Orbánnal együtt, kár ezt tagadni. Hogy mennyire lehet közvéleményt szondázni ilyen viharban, az persze más kérdés. Szerencsére két hónap múlva világos számokat kapunk.
Az “ellenségeskedés ördöge” – Dési János jegyzete
Fejtő Ferenc bölcs ember volt, és elég jól ismerhette az “ellenségeskedés ördögét” – nemhiába óvott ettől. Arra azonban ő sem számított, hogy az ördög ezúttal megint piros-fehér-zöld mackóruhát húz magára, időnként Louis Vuitton kiszerelésben – és innen indul az európai értékek elleni támadásra.
Game over - Józsa Márta jegyzete
Győzelmi jelentés következik. Magyarország, vagy a kormánya, vagy leginkább a miniszterelnök személyesen legyőzte a szegénységet.
Cifraszűr és alibibeszédek – Neuman Gábor jegyzete
Véletlenül a köztévé egyik csatornáját néztem, elbambultam. A Hungarikum Díjátadó Gála ment, Navracsics Tibor állt a színpadon. Olyan volt az egész, mintha a '70-es évek valamelyik május elsejéjén ünnepi beszédet mondott volna Korom elvtárs, vagy Berecz elvtárs...
Szegény éhes magyar választó lakomája
És akkor jött Magyar Péter, aki eddig nem volt rajta az étlapon, bár nem tűnik tökéletesen finomnak, és félelmetesen hasonlít is az egyik korábbi főételre, de a reménytelenül éhes ellenzéki választóknak, akikkel már tényleg minden rosszat megetettek, most reményt ad arra, hogy legalább egy kicsit jól lehet lakni.
Anyakönyvvezető – Józsa Márta jegyzete
17/03/2024 06:14
| Szerző: Józsa Márta/Klubrádió
"Nyomatékul és a választási csoda reményében kellett tehát kokárdát viselni őszerintük a világ végéig, no ekkor ment el tőle a kedvem. Holott egész gyerekkorom arról szólt, hogy a kabát alatt viseltük a kokárdát, igaz, csak tizenötödikén." Józsa Márta jegyzetéből az is kiderül, milyen megfejtésre jutott 2002-ben az utazóközönség egy része, mikor meglátott egy megakokárdás felszállót a nemzeti ünnep után.
Évről évre elhatározom, hogy idén tényleg feltűzök egy kokárdát, mert mégiscsak hallatlan, hogy ettől még 2002-ben, bizony 24 évvel ezelőtt elvette a kedvem – remélem, nem örökre – az akkori, a mostanihoz kísértetiesen hasonlító, bár kétségkívül fiatalabb hatalom.
Aznap este, amikor bejelentette a veszíteni nem tudó csúcsember, hogy mindenki viseljen egészen a választásokig kokárdát, éppen moziban voltam, Szabó István Szembesítés című filmjét láttam, és hazafelé megszólalt a telefonom. Valamelyik gyerekem hívott, hogy elfogyott otthon a kakaó, bementem tehát egy éjjelnappaliba a Nagymező utcában. A helység tele volt kapatos emberekkel, mindegyiken minimum egy kokárda, és üvöltve rám förmedtek, hogy rajtam miért nincs, hazaárulóztak, ahogy azt a tankönyvekben írják. Alig tudtak megmenteni a boltosok.
Mindez 2002. április kilencedikén este történt, Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen elmondott beszéde után, ahol nagyjából arról szólt, hogy Magyarországon veszélybe került minden, amiért a kormány az elmúlt négy évben keményen megdolgozott, fennáll a tandíj bevezetésének veszélye, a lakástámogatási és a családtámogatási rendszer megszüntetése is. Már akkor is ez volt neki bekattanva, és kiderült az is a nagy hatású expozéból: ezért kell mindenképpen megnyerniük a választásokat (a második fordulót, az elsőn már túl voltunk), és azt is lehetett tudni, hogy matematikailag nem nyerhet az akkori Fidesz-KDNP formáció; mert nem volt már kivel koalíciót kötniük, elvégre éppen ők nyírták ki az addigi partnereiket. Nyomatékul és a választási csoda reményében kellett tehát kokárdát viselni őszerintük a világ végéig, no ekkor ment el tőle a kedvem. Holott egész gyerekkorom arról szólt, hogy a kabát alatt viseltük a kokárdát, igaz, csak tizenötödikén. Hiszen tiltott volt akkor még, lám mit tesz, ha egyszer csak valami kvázi kötelező.
Amúgy akkor, 2002 tavaszán hallottam egy történetet. A metrón utazott egy idős házaspár, és felszállt melléjük egy megaméretű kokárdát viselő fiatal nő. Papa, papa – kérdezte az asszony – miért visel ez nemzeti színű szalagot most magán, ugye nincs ma március tizenötödike? A papa eltűnődött, elemezte magában a trikolór-problémát, majd megszólalt: Hát, biztosan ő lehet az anyakönyvvezető!
Józsa Márta jegyzete az Útszélen március 14-i adásában hangzott el.
A műsor témáiból:
Gazdik és kutyusok, akik együtt járnak színházba, közönségként, de akár színészként is. Sámán Marcell diplomaosztójára pedig kapott egy doktori fejfedőt. A vakok számára kiképzett kutyák komoly segítséget a mindennapi életben. Kiderült az is: kis odafigyeléssel hogyan lehet egy vak ember turista, de akár idegenvezető is, de a mai beszélgetés központjában a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola növendékei voltak.
Vendégek: Lukács Ágota és Kopa Marcell
