Rényi András: Rendhagyó nekrológ – Megkövetem a most elhunyt Dávid Katalint

Bár szakmánk nagyasszonya volt, nem ismertem személyesen Dávid Katalint. Nagy tudású, mélyen vallásos, katolikus hitének elkötelezett művészettörténész volt – nem az én tudományos ízlésem szerinti, világnézeti tekintetben is nagyon más ívású, de vitathatatlan erkölcsi tartású szakember. Nagy idők tanújaként pénteken hunyt el, éppen száz éves korában – Isten nyugosztalja.

A Lukács-uszoda törzsvendége volt ő is – akár csak jómagam, már vagy ötven éve -, de nem emlékszem, hogy egyszer is összefutottam volna vele. Ezt is csak onnan tudom, hogy az uszodai folyosó hirdetőtábláján valaki bennfentes az utóbbi években rendre tudósított az állapotáról: jól van, sokat olvas, dolgozik...hasonlókat.  Sose mulasztottam el megnézni a faliújságot – Dávid Katalint ismeretlenül is, a távolból is tiszteltem és becsültem.

A Szabadság Klub politikai publicisztikáknak, nem nekrológoknak fenntartott rovat. De talán nem blaszfémia, ha a halálhírrel mégis itt és így hozakodom elől – mert az elhunyt iránt érzett tiszteletem oka bizony nem független e rovat szellemétől. Kiváncsian várom, lesznek-e elcsukló hangú, könnyekkel átitatott emlékezések kormánypárti médiumokban a Magyar Nemzettől Semjén Zsolton át a Mandinerig – Dávid Katalin ugyanis nemcsak valódi jobboldali  konzervatív, de a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a NER oszlopos támogatója, sőt a kötcsei Fidesz-piknikek visszatérő vendége is volt.

 

Dávid Katalin

wikipedia

 

Bizonyára nem véletlen tehát, hogy mindeddig ő volt az egyetlen magyar értelmiségi széles e hazában, akit a tizenhárom éve regnáló miniszterelnök méltónak tartott arra, hogy nyilvános levelet intézzen hozzá.  2014. április 29-én – tőle igazán szokatlan módon – Orbán Viktor négy hosszú oldalon (!) válaszolt a művészettörténész a heves vitákat kiváltó Szabadság-téri Német Megszállási Emlékművel kapcsolatban hozzá eljuttatott feljegyzésére. Ebben a szakember bizalmasan jelezte kifejezetten szakmai aggályait az akkor még csak tervezett szoboregyüttes abszurd szimbolikájával kapcsolatban. Orbán udvariasan megköszönte az idős professzor asszonynak, hogy – távol tartva magát „az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjától” és „a szellem embereire” közéleti kérdésekben jellemző fennhéjázó, megvető attitűdtől – egyenesen hozzá fordult bizalommal, majd – szerényen beismerve bátortalanságát szaktudományi kérdésekben, amelyen „még a kétszeri kétharmad sem segít”, - csuklóból lesöpört minden ellenérvet az asztalról. „Ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan” – hangzott a miniszterelnöki verdikt.

Ez nem az az alkalom, hogy Orbán történelmi csúsztatásain, hamis analógiáin, antiszemita érzelmekre rájátszó nyelvi rabulisztikáján (lásd Gadó János: „Az óhitűekhez írt levél”, hvg.hu, 2014. május 5.) akadjunk ki, műveletlenségén vagy rossz ízlésén (Gábriel és a sas mint „igazi alkotói bravúr”, hehehe) élcelődjünk. A történet most inkább azért aktuális, mert a nyílt levél nemcsak – és nem is elsősorban – a szakmai és történeti érveket pöckölte le, hanem Dávid Katalint magát.

Én ez idő tájt sűrűn megfordultam a Szabadság téren – akkoriban hívtuk életre Eleven Emlékmű néven azt a civil proteszt-installációt, amely azóta is ott szemez a téren a hazug Orbán-giccsel szemben. A levél megjelenése után közösségünk föl is szólította a szakértő asszonyt, hozza nyilvánosságra a belső feljegyzést, ha már nyilvános választ kapott rá. De nem történt semmi.

Úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyjuk szó nélkül: fiktív válaszlevelet írtunk, ami egy hónappal később, 2014. május 29-én  meg is jelent a hvg.hu-n. Ma már elárulhatom, hogy a szöveget  „A művészettörténész visszaszól” címmel – Dávid Katalin helyett és az ő nevében - én fogalmaztam: a cím annyiban korrekt volt, hogy magam is művészettörténész, szegről-végről szaktárs vagyok.

Leginkább nem a hazudozás és a gátlástalan alakoskodás háborított fel – ehhez már rég hozzászokhattunk tőle –, hanem az a mérhetetlen dölyf és kíméletlenség, amellyel Orbán az akkor 91 éves tudósasszonyt nyilvánosan megalázta. A Széchenyi-díjas tudóst, Kerényi Károly és Sík Sándor tanítványát, Kondor Béla, Szilágyi János György, Pilinszky János jóbarátját, aki mellesleg a kevés hithű katolikus egyikeként 1944-ben zsidókat mentett Budapesten, s akinek emiatt is visszatetsző volt a kurzusmű zagyvasága. Én legalábbis galádnak és megalázónak éreztem az Orbán-levél post scriptum-át: „Ezt a levelet elküldtem Hegedüs Zsuzsa, Keserü Katalin és Erdélyi Zsuzsanna asszonyoknak is. Bár az Önnek írt levelem személyes, de nem magántermészetű. Belátása szerint mások tudomásra is hozhatja.” Mintha bizony a miniszterelnök letromfoló levelét egyenesen Dávid Katalin maga tette volna közzé az (akkor még nem kormánypárti propaganda-szennylap) Origo oldalain. Ezért adtam az ő szájába többek közt az alábbi mondatokat: „Én és barátaim azt hittük, lehetünk annyira őszinték Önhöz, hogy nem fog visszaélni a bizalommal – és nem aláz meg nyilvánosan engem és három társamat, akit szintén nevesít a post scriptumban. Neveinket anélkül tette közzé, hogy arra felhatalmaztuk volna. (Talán az sem véletlen, hogy csupa ’asszonynak’ ír: mintha efféle ingatagságot férfi híveiről sosem is föltételezne.) Olyan ez, mint egy nyilvános megszégyenítés, nyers erődemonstráció. Miniszterelnök úr, pontosan értjük, hogy levelével Ön nemcsak politikai ellenfeleinek, de nekünk, legodaadóbb híveinek is üzent. Mégpedig ugyanazt: hogy hunyászkodjunk meg, hogy kussoljunk.

És persze Önnek megint igaza van. E szigorúan magánjellegű levelet is csak azért írtuk, hogy biztosítsuk Önt: értettük, kussolunk.”

Bár az írás nem ellene irányult, utólag támadt némi bűntudatom e fikció miatt – és ezt  most, a gyász pillanatában illik is megvallanom. Dávid Katalin két héttel később, 2014. június 15-én interjút adott a Heti Válasznak, és megtörte a hallgatást. Pontról pontra beszámolt a „Feljegyzés”-ről, amellyel eredetileg bizalmi alapon, fülbe súgva szerette volna megóvni a szeretett vezetőt, a barátot a botránytól, a nyilvános felsüléstől, az oltári leégéstől. Megkövetem Dávid Katalint, aki végül nem kussolt – megmaradt annak a lelkiismeretes tudósnak, becsületes konzervatívnak, hívő katolikusnak  és valódi embernek, aki mindig is volt.

Legyen neki könnyű a föld.