Nem szeretnék a bőrünkben lenni, noha a veréb is madár – Arató András írása

Gyere ki a kultúr mögé, ott lerendezzük – mondotta a magyar ketrecharcos a svéd lovagnak, szép hagyományainkat fölidézve.

A tetemre hívott visszautasítás gyanánt nem a mi nyelvünkben használatos népszerű megfogalmazást alkalmazva válaszolt, nem a "tudod mit hova" lovat és szexet egyaránt tartalmazó népies verziót választotta, hiszen még csak nem is töri a magyart, hanem egyszerűen csak szólott, hogy most éppen nincsenek közös témáink – mindamellett a gyerekek köszönik, jól vannak.

Ellenben nem fogtuk a törököt, hanem a török fogott minket, nota bene, útjára engedi a költöző madarat, a gilicét, akinek talán nem is véres a lába. Minthogy ottan, Ankarában, nincsen demokrácia – az elnök akarta, a parlament megszavazta. Nálunk, ahol virágzás van, dazu, illiberális, a miniszterelnök borzasztóan vágyakozik rá, ám a Fidesz frakciójának nincs gusztusa hozzá.

Az "utolsó csatlós" jelzős szerkezet önmaga értelménél sokkal többet fejez ki. Leírja például, hogy egykoron többen is az illető mögött állottak, de a lemorzsolódás következtében már csak egy legény maradt talpon a vidéken, az viszont araszos vállú, különben a vendégoldalnak nem lenne helye, pedig szükség lehet reá, mármint a vendégoldalra, elvégre sosem tudhatjuk, nem jön-e éppen arra egy Budára tartó aranyos vitéz vagy legalább egy turista, aki eltévedt vala.

Történetesen legutóbb, éppen nyolcvan esztendeje, a legeslegutolsó kitartó legény Miklós volt – "hm, paraszt én!" - emígy füstölgött magában vitéz Nagybányai, majd, midőn saját lábon álló gyermeke szőnyegbe tekergőzött, elhúzott a honból.

Mostan keletre van a csatlakozni való, látja is Vlagyimir Vlagyimirovics a hűségünket, kimagaslik a tömegből, mármint a hűségünk, mint lombkoronasétány a prérin. Hálájára kitartásunkért éppúgy bizton számíthatunk, mint egykoron a Führerére – talán ezért is aggódunk kissé.

Hanem a veréb is madár, ami onnan is tudható, hogy hirtelen előttünk termett a '69-ben készült film, miként a gomba nőtt ki a hivatalából hazafelé rohanó csigapapa előtt. És ha már így adódott, megtekintettük legott, és meglepődtünk. Nem azon, hogy a jobbnál jobb színészek miként tobzódtak a néhai Kádár néhai rendszerének idiotizmusán, a korlátolt bürokrácia sötétségén, a vezető segge előtti hajbókoláson gúnyolódva, pillanatnyi kétséget sem hagyva a Hanyatló Nyugat mindenre kiterjedő fölénye felől, beleértve a gazdasági hatékonyságot, és az egyéni szabadságjogokat is, hanem azon, hogy még a film végén sincs egy darab ámde sem. Csak annyit mond zárásképpen a Kiskabos játszotta ikerpár itthon maradt, tehát nem disszidens tagja, hogy ő idehaza szeretné hasznossá tenni magát.

A közönség pedig egykoron jót röhögött, mert, mint tudjuk, a diktatúrák bukásának biztos előjele a nevetségessé válás. És lőn – már csak húsz év kellett hozzá.

A következőt mondotta a magyar miniszterelnök: "Szorgalmazni fogjuk, hogy a Magyar Országgyűlés szavazza meg Svédország NATO-csatlakozását". Ilyenkor szoktak kezdődni az izgalmak, hogy akkor mostan miként voksolnak. Legutóbb a szuverenitásvédelmin rágtuk nagy intenzitással a körmünket, de nem hiába!

Ezt a levelet meg stockholmi címre küldte ugyanő: "Meggyőződésem, hogy erős, kölcsönös bizalom kell, hogy az alapját képezze minden politikai és biztonsági megállapodásnak Svédország és Magyarország közt. Ebben a szellemben kérte fel a magyar kormány az országgyűlést arra, hogy ratifikálja Svédország NATO-hoz való csatlakozását. A kölcsönös bizalom az országgyűlés vitaeseményei során is fontos kérdés volt."

Nevetséges? Igen, az, de még húsz évig röhögni kissé fárasztó lenne.