Kardos András: Lét és írás

Olvasom, hogy Kertész Imrének, a Nobel-díjas magyar írónak megjelent németül egy könyve Heimweh nach dem Tod címmel. Ez eddig örvendetes esemény, hiszen a Sorstalanság írója egyrészt nem kis mértékben regénye német kiadásának köszönhette a nagy kitüntetést, másrészt Kertész Imre sokat él Berlinben, harmadrészt bizonyos hagyatéki jogai is ott vannak, negyedrészt sokat fordított németből.

Ez tehát örvendetes esemény is lehetne, meg természetes is. Csakhogy: a mostani kötete a magyar nyelven íródott „Vázlatok” nevű mappából válogat (és részben az író 1962-es Naplóját közli, amelynek szintén magyar az eredeti nyelve), és ebben a válogatásban az írónak a Sorstalanságot megelőző, az írás és a gyötrődés folyamatát rögzítő feljegyzései vannak. Ezek magyar nyelven eddig nem jelentek meg.

Itt már kezdi érezni az olvasó, hogy valami abszurd szituációba tévedt. Akkor fokozzuk. Az ÉS cikkéből megtudtam, hogy nem csupán a „Vázlatok” eredeti nyelve magyar, és a bonyolult Kertész pályaív alapvető dokumentuma, mely sokban módosítja mondjuk a Gályanapló, vagy a K-dosszié interpretációit Kertész pályájáról, annak kacskaringóiról, hanem a budapesti Kertész Intézetben található egy állítólag több száz oldalas Kertész által összeállított szöveg saját írói-filozófiai dilemmáiról. A Lét és írás, ha jól látom egyáltalán nem jelent még meg sehol, semmilyen nyelven.

 

Kertész Imre

Fotó: Segesvári Csaba / wikipedia

 

Egyáltalán nem akarok belebonyolódni Kertész Imre kusza és nagy kanyarokat vevő pályájának az értékelésébe. Most nem. Abba se, hogy milyen jogi bonyodalmak vannak a hagyaték körül, mely részben Berlinben van, részben, ha jól értem, akkor a Terror Háza múzeum hatókörében lévő Kertész Intézetben Budapesten. Ugyan már ebben is vannak számomra szürreális mozzanatok, ahogy voltak Kertész Nobel-díj utáni megnyilvánulásaiban is. De még csak erről sem beszélek most.

Hanem.

Hanem arról, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas író, szemmel láthatóan alapvető fontosságú szövegei nincsenek meg magyarul, arról, hogy Kertész, akármilyen okokból is, de a jog és a politika martalékává vált, bár úgy tűnik ebben neki is volt némi szerepe. De akárhogy is: Kertész Imre minden kiadható szövegének meg kell jelennie magyarul, és ennek nem lehetnek semmiféle politikai vagy jogi akadálya, vagy amennyiben van, azt azonmód el kell hárítani.

Ugyan számomra szürreális volt egy politikailag nyilvánvalóan a kormányhoz húzó intézményrendszerbe betagozni Kertész hagyatékának szemmel láthatóan nem lényegtelen részeit, de ad abszurdum még az is előfordulhatna, hogy a Kertész Intézet, megoldva a jogi és minden egyéb problémát, sorban adja ki Kertész kéziratos hagyatékát, naplóit, bármit. De az, hogy eredetileg magyar nyelvű kéziratok német fordításban látnak napvilágot először ez tényleg abszurdum.

Mondom mindezt úgy, hogy közben Clara Royer jóvoltából látom, hogy Berlinben mennyi fontos német nyelvű jegyzete, dokumentuma, cetlije van Kertész Imrének. A végső kocsmában, sőt a Trivilalitások kertje című, 2003 és 2009 között írott naplójában írja a következőt:

„Elhelyez Mahler és a dodekafon világában, és a német regény eredetéhez köti a gyökereket, Goethe Wilhelm Meisteréhez. Igen, de hallgat róla, hogy antinyelven megírt művemet melyik kultúra, melyik nyelv fogja megőrizni?” Nagyon sok itt a zavar a magyar kultúrából Kertész által érzett kitagadottságtól, egészen az elfogadott Szent István-rendig és tovább a halála utáni Intézet alapításig.  Mindez bonyolult, megvitatandó dilemma és probléma.

De az, hogy Kertész Imrének nem minden releváns sora, legyen az magyar vagy német nyelvű, nem hozzáférhető a magyar irodalom és kultúra befogadóinak, az több mint abszurdum.

Botrány.

Lassan mondom, hogy a nemzetből engem kitagadni vágyók is megértsék: Akármiket mondott is időnként Kertész Imre saját identitásáról, Kertész Imre magyar író, és műve a magyar kultúra szerves része.