Kardos András: Élet és irodalom

Ma már csak a hetvenesek emlékeznek rá, hogy miért hívják az Élet és Irodalmat ÉS-nek. Mikor 1957-ben útjára indult, akkor terjedt el a terror légkörében: nincsen se Élet, se Irodalom. Akkor mi marad? Az ÉS. És ma, amikor olyan az élet, amilyen (borzalmas), amikor az irodalom olyan, amilyen (messze saját lehetőségei alatt), akkor a mostani világban már az ÉS maga került veszélybe. Most szólok, hogy ha hagyjuk, hogy az ÉS megszűnjön, azzal nem csupán a legfontosabb és legszabadabb orgánum szűnne meg, hanem létünk egy szelete: a szabadság egy szelete.

Az ÉS hosszú évtizedek óta, az irodalom és a közélet, a politika és a kultúra kritikai orgánuma, sokunk szellemi otthona. Bizony ez az a hetilap, melyet jobbról, balról középről is olvasnak, egyszerre van benne minden, ami az (egyébként mindig is problematikus) életünk tükre. Olyan fantasztikus tehetségű publicisták írnak és írtak ide, mint Megyesi Gusztáv, Eörsi István, Váncsa István. Az írókat fel sem lehet sorolni Zelk Zoltántól Illyés Gyulán és Tandori Dezsőn, Vas Istvánon át Parti Nagy Lajosig. Kovács Zoltán pedig mint főszerkesztő, Károlyi Csaba a helyettese, pedig egy olyan széles spektrumú lapot csinált az ÉS-ből, igaz, jó hagyományok továbbvitelével és megújításával, mely nem csak a heti szövegéhségünket elégíti ki, de például Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos és Eörsi István révén a magyar irodalom legjobb tradíciói szerint nagyon magasra emelte az irodalmi publicisztikát.

Volna itt még valami, ami nem apróság egyáltalán. A hetilap az bizony létforma vagy létmód. Havilapot veszel vagy sem, néha igen, néha nem, az is fontos, mert speciális funkciója van: terjedelmileg közvetít az újság és a könyv között. De a hetilap, az igazán hetilap, az létmód. Persze ez nagy rang, ki kell vívni, de ha egyszer megtörtént, akkor úgy épül be az életedbe, mint a reggeli kávé. És van sok ezer ember e hazában, aki, hozzám hasonlóan, vagy előfizeti az ÉS-t, vagy péntek reggel megveszi, sőt elárulok egy titkot: ha tudom, hogy valamelyik barátom, vagy jómagam megjelenek a héten, akkor már csütörtökön Irány az Írok boltja, ott már akkor is kapni.

Az ÉS nem szűnhet meg. Nem pusztán azért, mert mint sok nagyszerű orgánum és intézmény megszűnése hatalmas veszteség a Holmitól a CEU vagy az SZFE szétveréséig. Ezek szétverése nagy disznóság volt, illetve, mint a Holmi esetében a megszűnés nagy veszteség. Ez igaz, de ez minden értékes lapra, egyetemre, akadémiára érvényes. De az is igaz, hogy vannak olyan szimbolikus intézményei, lapjai, sőt személyei, művészei, tudósai egy kultúrának és egy nemzetnek, akiket/amiket nem veszthetünk el, mert nem pusztán értékei a magyarságnak, hanem szimbólumai.

Ez azt jelenti, hogy a magyar kultúra és magyar nemzet, mindig is rendelkezett olyan értékekkel, amelyek értékességük mellett reprezentálták ezt a kultúrát. Hogy érthető legyek: Petőfi, Ady, József Attila ilyen szimbólumok, miközben Arany, Kosztolányi, Babits ugyanakkora értékek, de nem úgy szimbólumok, mint az előbbiek. Az értékfunkciójuk más. Érték és szimbólum nem esik automatikusan egybe.  A Nyugat szimbólum is volt, a Huszadik Század érték volt, szimbólum jóval kevésbé.

Esterházy Péter a mai magyar irodalom szimbóluma például.

Minden csődbe ment vagy szétvert intézményért tenni kell. Most kapom a Litera levelét, ők is a csőd szélén. Értük is tenni kell, fogok is. A Litera is nagy érték, nekem külön is fontos, teszem, amit tudok érte. Fontos volt az SZFE, a CEU, az MTA. Minden érték – a szabadságunk egy darabja, s ha elveszik, fogy a levegő. Lapok sora tűnt el, szűnt meg, én még a Kortársat is sajnálom, voltaképpen mindent, ami valakiknek értéket hordoz – kivéve a náci orgánumokat. Vagy műveket. Vagy személyeket.

Ha az ÉS nem lenne, akkor belőlem és még sokunkból elhalna a lelkünk egy része. Ahogy nekem elhalt egy részem, amikor a Lukács Archívumot kinyírták. Vagy amikor az SZFE-ét. Ám nekünk élnünk kell, annál inkább mert akkor egyrészt ki váltja le ezt a diktatúrát (és nem hibridrendszert, választásos autokráciát, vezérdemokráciát, illiberális demokráciát, ahogy sokan finomkodva nevezik ezt az önkényuralmat), másrészt nekem hetente olvasnom kell Váncsát, Kovács Zolit, Károlyi Csabát, Fáy Miklóst, szóval mindenkit, aki ír az ÉS-be, mert különben nincs hétvége.

Ha csak 5000 ember havi 1000 forintot adna, az évi 60 millió forint. Ezt még akkor is kibírjuk, ha már ma is azt teszem, hogy ha megjön a nyugdíjam, amely, elárulom, alulról sem nyaldossa Mészáros-Zuckenberg zseni úr egyetlen napi jövedelmét sem, de akkor is 12-e után nyomás, jön az ide-oda adogatás, utalgatás. De állítom, hogy ezer forint az Élet és Irodalomért simán belefér az „alulról se nyaldosom Mészáros egynapi jövedelmét” havi nyugdíjamba.

Sose fogom elfelejteni, hogy 1989-ben május 12-én Heller Ágnes hatvanadik születésnapján írtam az ÉS-be köszöntőt, de úgy, hogy nem gondoltam, hogy megjelenhet.

Megjelent. Heller Ágnesnek ma is születésnapja van, a 94. Ági négy éve meghalt, de akkor is az a véleménye és hite ma is, sőt követeli is, hogy az Élet és Irodalom maradjon meg, mert nélküle elhalunk egy kicsit mi is.

Arra gondolok, Ági, hogy az ÉS-be írtad meg nagy cikkedet az orbáni rendszer zsarnokságáról. Mint sokszor, erről is vitáztunk a Spinozában, és Te azt mondtad, hogy azért írtad ezt az ÉS-be, mert azt mindenki olvassa. És ebben nincs vita köztünk, Ági.