Kardos András: Apokalipszis, most

Van a mostani kornak egy nagy paradoxona. Míg egyfelől mindenki szorong, elvesztek a kapaszkodók, amelyekben az emberek hittek, bíztak, tudtak, reméltek, ugyanezen folyamat ugyanakkor kitermelte a semmit tudás szorongása mellé a mindent tudás megmondóembereit, mozgalmait, intézményeit. És ez érvényes a tudományra, a politikára egyaránt. Ugyanis az apokalipszis korunk strukturáló elve lett, na persze nem egyik napról a másikra, hanem hosszas elkészület után.

Ha megnézzük, a fent említett területek bármelyike strukturálisan a következő szerkezetet mutatja: a klímakatasztrófától a kihaláson át az atomháború egyfelől, az informatikai forradalom másfelől, a tömegek mediatizált megbombázása sokadfelől. A nyelv valóságeltüntető szerepe, a demokrácia minden további nélküli felszámolása, és még sok minden jellemzi a spektákulum társadalmát, amely nem tesz mást, mint kihasználja annak a szakadéknak a tűrhetetlen nagyságát és mélységét, melynek  egyik oldalán egy technológiai világátalakító forradalom fejlődött ki, a másikon pedig egy, az előző színvonalától fényévekre lévő, semmilyen folyamatot kontroll alatt tartani nem tudó, szorongásban élő tömegek állandó „hülyeségszinten tartása”. Ennek az a lényege, hogy a technológiai forradalom és a fent jelzett összes többi, ezzel együttjáró, vagy ezzel párhuzamos folyamat fölötti kontroll lehetőségét teljesen kivegyék az emberek, a társadalmak kezéből. A nép bambán álljon, ne akarjon érteni semmit, ne legyen akarata, majd a tudomány, a politika, a média nyelvi terrorja megoldja helyetted, és minden megy tovább.

 

Vegyük észre, hogy az „Apokalipszis, most” gigantikus projektjében élünk. Ez nem azt jelenti, hogy van valahol egy titkos tárasaság, amelyik ezt így eltervezte, még csak azt sem jelenti, hogy egy szakállas bácsi valahol messze fönt ily módon bünteti az emberiséget. Nem, nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a spektákulum bonyolult világában nagy részrendszerek, mint a tudomány és a politika számos áramlata felismerte, hogy miképpen lehet kihasználni, és miképpen lehet az apokaliptikus  világérzet felerősítésével egyben a világhelyzet kezelésének a látszatát a világ elé tárni, miképpen lehet beterelni a tömegeket  az apokalipszis csapdájába, oly módon, hogy a tömeges szorongás, trauma egyfelől, szétgazdagodás, technológiai csodavilág másfelől, működőképes tudjon maradni, pontosabban a működőképesség látszatát tudja állandóan nyújtani.

Ennek kétségkívül egyik eszköze, hogy kitermeltük a modern világ sámánjait, a mindentudó polihisztorokat, akik tévében, interneten, de egyetemeken és konferenciákon is azt a benyomást keltik, hogy a kontrollját vesztett kor apokaliptikus végszorongásában, igenis a Mindent Tudás prófétájaként elhozzák néktek, ha nem is a megnyugvást, de annak a felcsillanó reményét, hogy talán még az unokáitoknak is lesz mit enniük. Feltéve…

Na, erről van szó, hogy feltéve. És persze, hogy mi feltéve, arra a „politikusok”, a „tudósok”, a „sámánkollegák” mind ezer különböző dolgot mondanak, a lényeg az, hogy te, kegyes nép egyszerre élj beszarva, egyszerre élvezd, amit még lehet, egyszerre kövess engem, de legfőképpen: hidd már el végre, hogy semmi fölött nincs kontrollod.

 

Albrecht Dürer: Az Apokalipszis négy lovasa (1497-1498)

 

 

Ha ezt megértetted, akkor boldog szorongást kívánnak neked az Apokalipszis lovasai. Szerkezetileg természetesen a média által elkövetett néphülyéntartásról van szó, és akkor most szándékosan olyan példát idézek, amely jóindulatában és tudáspotenciáljában messze a jobbak közé tartozik. De éppen azt akarom megmutatni, hogy nem kell ahhoz diktátornak, vagy intellektuális-gazdasági „szakembernek” lenni, hogy belesimuljál apokaliptikus korunk kontroll nélküliségének a fenntartásába:

„Rossz hír azoknak, akik a földi paradicsomot akarják elhozni, hogy belső biokémiai rendszerünk, úgy látszik, boldogságunk nagyjából egyenletes szinten tartására van programozva. A boldogságra nem vonatkozik a természetes kiválasztódás – egy boldog remete génkészlete kihalásra van ítélve, míg két szorongó szülő génjei átruházódnak a következő nemzedékre. A boldogság és szomorúság csupán annyiban játszik szerepet az evolúcióban, amennyiben elősegítik vagy hátráltatják a fennmaradást és szaporodást. Ezek után talán nem meglepő, hogy az evolúció se nem túl boldogra, se nem túl szomorúra formált minket. Így képesek vagyunk ideiglenesen élvezni a kellemes érzeteket, de ezek sosem tartanak örökké. Előbb vagy utóbb elmúlnak, és átadják helyüket a kellemetlen érzeteknek.”

Az idézet szerzője Noah Harari professzor, történész, a jeruzsálemi egyetem tanára, és hát mit mondjak, olyan átfogó könyvek szerzője, mint Az emberiség rövid története, avagy a Homo Deus. Harari járja a világot, előadáscunamik állandó résztvevője, egyáltalán nem szélsőséges, aki a kognitív forradalom világkorszakában kelti azt a kellemes benyomást, melyet egyébként minden, szintén világhírű kollegája is kelteni akar, hogy ugyan igaz, hogy a világvége előtt vagyunk tíz perccel, de ha okosak vagyunk, bölcsek vagyunk stb. stb., akkor még van jövő. Tessék jól elolvasni ezt az idézetet. Nincs ebben semmi szélsőséges, elvadult, uszító nézet, mégis a kontrollnélküliség elandalodó létérzetét szolgálja. Milyen megnyugtató, hogy egy-két mondatban el lehet intézni az evolúció, a boldogság, a szomorúság és egyéb csekély érzeményeket, miközben, ha köll, akár 5 könyvet is írunk ugyanerről.

És jelentem: most direkt a „legkellemesebb” példák egyikét hoztam csak. Mert ebből még világosabb, hogy az apokalipszis korát éljük, és nem kell ahhoz szélsőséges sámánnak sem lenni, csendesen is lehet hangosan hirdetni, hogy nyugi, mi tudjuk mit kell tenned és gondold.

Te csak ülj otthon, szorongj, vizionálj világvégét, mi meg helyetted megoldjuk, hogy esemény (Ereignis, merthogy heideggerül is tudunk) bizonytalan időre elnapoltatik.