Kardos András: A diktatúra "tündöklése" és bukása (3. rész)

"Mi magyarok a nemzeti karakterünkből kifolyólag hajlamosak vagyunk a bukott ügyek, az eltiport forradalmak és a levert szabadságharcok népeként gondolni saját magunkra. Pedig, ha tágabb léptékben, szó szerint történelmi léptékben vizsgáljuk a nemzeti históriánkat, ennél sokkal összetettebb és jóval biztatóbb a kép. Mert kétségtelen, hogy ment elébb a magyarok forradalmai és szabadságharcai által ez a világ, történelmi távlatokban igenis győztek a forradalmaink. Igaz, hogy néha csak emberöltőkkel később, 1956 esetében több évtizeddel később, 1989-ben, és 1990-ben győzedelmeskedett a forradalom, sőt sokan úgy gondolták, hogy igazából 2010-ben."

Lázár Jánost idéztem, aki március 15-én osztotta meg a világ népeivel első látásra teljesen agyament téziseit. Második látásra azonban "értelmet nyer" Lázár "forradalmi nyelvzuhataga." Ugyanis a Fidesz nyelvpolitikája pontosan abból áll évtizedek óta, hogy a valóság helyett a spektákulum világát állítsa a való világ helyébe. Tehát nem arról van szó, hogy a miniszter ne tudná, hogy az ’56-os forradalom elbukott, leverték és eltiporták. De azt is tudja, hogy még ha ’89-ben némi transzformációval ugyan, de beszélhetünk az ’56-os eszmék egy részének megvalósulásáról, de 2010-ben aztán sok mindent gondolhatunk a "fülkeforradalomról", csak azt nem, amiről Lázár beszél. De mindez nem csupa zagyvaság: egy leuralt és kisajátított nemzet, leuralt, kifacsart, kitekert látványvalóságát képző nyelve. Lázár csupán a pszeudokommunikatív diktatúra, a spektákulum valóságot látszattá változtató, agresszív, fantom nyelvén beszél. Most épp a történelemről, de pontosan ez történik minden megszólalásukkor: szóljanak akár, a svédek és a finnek tiszteletlenségéről, a család általuk megregulázott fogalmáról, az állítólagos "gyermekvédelemről", bármiről. A lényeg: a valóság fantomizálása, a látszatvilág létrehozása, az eredeti társadalomszövet újraszövése.

A "zsákutcás magyar történelem" okán, az elakadt polgári fejlődés és a létezett szocializmus bőven magyarázata a sérült szövetnek, a társadalmi szerkezet erősen roncsolt, demokratikus hagyományokban nagyon is szűk állagának. A Fidesz által a "szervezett felvilágból" maffiaállammá szélesített 2010 utáni diktatúrában, a pártokrácia és a civilokrácia a szó tényleges értelmében a szét lett verve, fel lett számolva, a már eddig is hosszan tárgyalt pszeudovalóságban pedig, mivel a látszat szerint fennmaradtak a demokrácia nyelvi paneljei és intézményei, bizony a szereplők, pártok, civilek, szavazók, tömegek elvesztették egyrészt a tájékozódó képességüket, másrészt a valóság érzéküket. Ebből a szempontból az Orbán hívők és a kirekesztettek tábora nagyjából azonos állapotban van: az ország népe mást lát valóságnak, mint ami a szeme előtt a valóságban zajlik.  A különbség ott van, hogy a látványvilágot az ország fele elutasítja, a másik harmada meg rajongja. De ettől még az elutasítók sem látják, hogy akár a pártokok, akár a civileknek, messze nem az a helyük és szerepük a struktúrában, mint amit nekik mondanak, és amit ők maguk gondolnak magukról. Szegény "ellenzéki pártok" soha nem tárgyalt javaslatokkal bombázzák a parlamentet, holott ez már régen nem egy többpárti demokrácia parlamentje, hanem a diktatúra "demokráciát elbábozó" intézményeinek egyike. Civil szervezetek "tárgyalnak" a kormánnyal, erre tanárokat rúgnak ki, átalakítják a MOK statútumát etc.: 100 civil szervezet a háború tőszomszédságában, ordítóan magas infláció mellett, a legnagyobb nemzeti ünnepen néhány ezer embert mozdít meg.

Kutya nehéz megérteni ennek az új, EU-n belüli autokráciának a valós természetét. És amikor azt látjuk, hogy Szily Katalin a valahai szocialista házelnök "hazaérkezett a KDNP-be", amikor Mesterházy mester valóban azt gondolja, hogy sokszoros bukásai után új pártot alapít kvázi a "nemzeti szociáldemokrácia" jegyében, akkor az ember egyre pontosabban kell, hogy tudja: látszatvilág látszat szereplőivel van dolga, miközben a mélyben a (pszeudo)kommunikatív diktatúra zavartalanul működik.    

Van-e remény megállítani a spektákulum diktatúráját? Lehetséges- e ellenállás a Trump–Putyin–Orbán Bermuda háromszögben? Meg tudunk-e szabadulni a maffiaállamtól?

A kiindulópont az, hogy a felsoroltak közül egyedül mi vagyunk az EU tagjai. Nem gondolom, hogy az Unió helyettünk meg tudja oldani a problémáinkat, erre legjobb példa volt Merkel, aki jól ismerte az orbáni diktatúrát, és még sem tudott és akart tenni ellene. A mostani pénzvisszatartás nagyjából a maximum, ameddig az EU el tud menni a jogállamiság hiányára hivatkozva, a diktatúra ellenében.

Több helyen felvetettem már, hogy ezzel a diktatúrával szemben csakis a NEM, egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom tudhat sikerrel fellépni, méghozzá a bibói határolt, vagyis békés forradalom keretében. Egy ideig a civil mozgalmakra, a civil szervezetek hálózatára gondoltam mint alapra, mert az ezerféle szervezet összekapcsolódásában láttam azt a tömegpotenciált, amelyből a NEM kinőhet, hogy aztán egyetlen Néppártként álljon szemben a Fidesszel. Ezeknek a gondolatoknak nem volt nagy hatása, de mára ennél sokkal fontosabb, hogy megannyi tapasztalat birtokában módosítanom kell eredeti elképzelésemet.

Ugyanis a civil társadalom pont olyan roncsolt állapotban van, mint az "ellenzéki" pártok, melyekről már régóta azt gondolom, hogy sem valós helyükkel, sem való szerepükkel nincsenek tisztában: ugyanis mint ellenzék: nincsenek.

A kérdés csupán az, hogy ha nem tudunk rámutatni arra a csoportra, pártra, vezérre, osztályra, amely alkalmas arra, hogy felépítse a NEM-et, hogy senkit nem kirekesztve, újra meg tudjon teremteni egy valóságos és szabad világot, sőt az oda vezető utat is lássa, nos, ha nincsen ilyen alanyunk, akkor mi a dolgunk, nekünk, és mindazoknak, akik pocsékul érzik magukat a patronális autokrácia világában. A válasz az, hogy a Camus által megírt lázadó ember magatartását és értékvilágát kell képviselnünk, egészen addig, amíg a határolt, békés lázadás általánossá válik, és akkor és csak akkor lesz a diktatúra álvilágának megértéséből a lázadás mozgalma.

"Lázadok, tehát vagyunk." Nagyon figyelmesen olvassuk ezt a mondatot: azáltal, hogy én lázadok, egyes szám első személyben, tehát mi vagyunk. Többes szám első személyben. Hiába nagyon elvont Camus mondata mégis erről van szó: ha békés, határolt forradalmat akarunk, ha szabadságot és demokráciát akarunk, akkor az csakis ezen az úton fog menni: "Lázadok, tehát vagyunk." Camus még hozzátette: "A metafizikai lázadás hozzáfűzte: ’egyedül vagyunk.’ Ma is ezt az elárvultságot éli át az ember. De ha egyedül vagyunk az üres ég alatt, ha örökre meg kell halnunk, miképpen létezünk valójában? A metafizikai lázadás külső próbálkozás, hogy a külső látszattal teremtse meg a létet. Majd megjelentek a tisztán történelmi gondolatrendszerek, és azt állították, hogy a lét cselekvés.”

Szembe menve ’56 manipulált kihasználásával, tudnunk kell, hogy az ’56-os forradalomban a magyarság, egyedüliként a szocialista diktatúrák országai között, lényegében mindenféle demokratikus tradíció nélkül fellázadt a diktatúra ellen, mert akkorra értek meg a közösségi lázadás feltételei. Aligha hinném, hogy akárcsak 1955-ben is gondolta volna bárki, legyen az értelmiségi, vagy munkás, bárki, hogy hamarosan a lázadás általánossá válik, sőt forradalom tör ki. Figyeljünk Camusra:

"A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyben. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott. Változtatásra törekszik."    

Vagyis: ha valóban meg akarjuk érteni a 21. századi európai diktatúra természetét, akkor az első lépést megtettük afelé, hogy a lázadó emberek mozgalommá egyesüljenek, és akkor ki fogják mondani a diktatúrára, hogy: NEM.