Kardos András: A diktatúra ”tündöklése” és bukása (2. rész)

Természetesen nem fogunk definíciós vitába keveredni a miniszterrel. Ám ahhoz, hogy megértsük az orbáni diktatúra szerkezetét, látnunk kell, hogy a civil egyesületeket, melyeket nem győz ünnepelni a Fidesz, Gulyás leválasztja egyrészt az NGO-król, melyek ugye evidensen külföldi érdekeket szolgálnak, másrészt a Gulyás által adott enigmatikus definíciójára is figyelnünk kell: A kancelláriaminiszter szerint a baloldal számára civil az, akit Soros pénzel. Soros György pedig évtized óta a haza ellensége, következésképpen a jobboldal elképzelése a civilekről az, hogy Soros által pénzelt hazaárulók.

Undor volna még cáfolni is Gulyás rágalom-gyűlölet-kiiktató definíciós kísérletét, de a probléma ennél mélyebb: arról van szó, és ezt utoljára az idei március 15-i civil megmozdulás mutatta meg, hogy a pártoknál ugyan szabadabb, de egyben „szakmai specializációra” épülő civil szervezetek, legyenek azok zöldek, szakszervezetek, jogvédők, akárki mások, az „ellenzéki” pártokhoz hasonlóan, nem vették észre, hogy a szabad, civil ellenállás azért nem válhatott ellenállási mozgalommá az elmúlt évtizedben, mert a civilek is elhitték a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra látszatvalóságát. Vagyis azt, hogy csak akkor vannak megfenyítve, ha mint most a MOK-nak, van nekik saját erőből történő ellenlépésük, de addig a pontig valóságosan létező entitásoknak képzelhetik magukat. Nos tehát, a civilek nem a magyar nép jobbágyvolta, nem a szolidaritás hiánya, nem a közömbösség okából nem tudtak Ellenállási Mozgalommá válni. Hanem azért, nem vették észre, hogy mint minden független, szabad intézményt, a Fidesz őket is karanténba tette, vagy úgy, hogy szigorított a törvényen, vagy úgy, hogy ellenséget és hazaárulást kiáltott, vagy úgy, hogy tettette a tárgyalást, mint a tanárokkal, orvosokkal. Fidesz magyarul: itt is az orbáni autokrácia gyűlöletnyelvre épített pszeudo-magatartása, a látszat valóságának megteremtése érvényesült.

A szocializmusban, mert múlt századi diktatúra, betiltották a szabadságot. Ebben a században az EU-ban elbábozzák a szabadság látszatát, látszatra felkínálják a szerveződés, az érdekvédelem, a jogvédelem alakulatainak, a civileknek a megszerveződés jogát, majd ugyanazt csinálják velük, mint az élet minden egyéb területén: a félelem, a gyűlölet, a rajongás pszeudo-kommunikációja elhiteti a szervezetekkel, hogy léteznek, holott valójában, csak jószándékú emberek zárványát hozhatják létre. Addig „szakmázhatnak”, amíg a diktatúra mozdíthatatlan, illetve csakis az Első Ember által mozdítható szerkezetét nem érintik. Addig lehet hőbörögni, tüntetgetni, petíciózni, áltárgyalni. Amint átlépnék a küszöböt, jön a „hazátlan bitang” -ozás.

Oszt jónapot. És a civilek, jószándékú, derék, tenni vágyó emberek, pontosan úgy, ahogyan az „ellenzéki” pártok politikusai és aktivistái, nem veszik észre, hogy nem az a baj, hogy „keveset mennek vidékre”; nem az a főgond, hogy „nincs szolidaritás”, hanem az, hogy a bibói zsákutcás történelemnek az a lényege, hogy egyfelől a nép egy része rajongva imádja kontroll nélkül a hatalmat, másrészt a többiek pedig higgyék el, hogy egy valós világ valós szereplői: holott dehogy. A diktatúra szerkezete felfüggesztette a pártokrácia után a civilokráciát is. Mind a két szféra a valóság szerkezete helyett a látszat valóságának a része, a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra hatalommegtartó és öngazdagító világában csakis a patrónus-kliens viszony a valóságos, már a saját tömegeik, mondjuk a „Békemenet” százezrei sem a diktatúra valóságában, hanem csakis a nyelvileg elbábozott látszatvilágban élnek, csak ők a rajongásuk okán még jól is érzik magukat ebben.

Vegyük észre, hogy a 21. század azon populista diktátorai, akik tág értelemben a nyugati kultúrán belül rendezkednek be egy új autokrácia élén, újra kell, hogy generálják a társadalom szövetét, és ennek a megújításnak a feltétele, hogy a történelmileg ráhagyományozottra építve ugyan, figyelembe véve bizonyos történelmi-kulturális adottságokat, de szét kell szabdalni a régit, és helyébe éppen a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra legfőbb eszközét az új látszat világ agresszív nyelvét kell állítani.

A lényeg a hit és a nyelv radikalizmusa által szétszabdalt társadalmi szövet újra szabása. Mivel a kontroll az EU-n belül egyelőre még fekete autók nélkül működtetendő, ezért a gyűlölbeszél nacionalizmusát ki kell egészíteni a tömegek jóléti igényeinek látszólagos kielégítésével, lásd rezsicsökkentés. A különböző populista intézkedések lényegében a „hab a tortán” funkcióját töltik be. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy ma, amikor gazdaságilag nem szárnyalunk, jottányit nem csökken a Fidesz népszerűsége. A 21. századi kommunikatív diktatúra nyelvterrorja, hogy olyan eszetlen baromság, mint hogy a szankciók az okai az inflációnak, vagy a 97 százalékos plakát, amely úgy csinál, mintha az egész nép nyilatkozott volna a szankciók ellen, amelyeket amúgy Orbán megszavazott, holott csak másfél millió ember 97 százalékáról van szó, ezek a képtelen hazugságok simán megélnek ebben a látszatvilágban. Mint például a svédekkel és a finnekkel packázás NATO-ügyben, vagy hogy az USA a felelős a Putyin által kirobbantott háborúért. Ezek egy normális ember szemében ugyan őrültségek, de a funkciójuk nem is más: a társadalom mentális szerkezetének az átrajzolása. Vagyis: a rajongó rajongjon, a kritizáló rettegjen, vita nincs, döntés van, és a nyelv felkínálja a látszat valóságát. Vagy vallod és hiszed, vagy ki vagy iktatva, de nem feltétlenül rendőrileg, hanem mondjuk a szervezeted hazaáruló, nép ellensége, magyarellenes, Soros-bérenc. Ez éppen elég ahhoz, hogy a civil szervezet a valóságos ellenállás helyett a pszeudo-világ részévé váljon.

A lényeg a polgári társadalom nálunk amúgy is kezdetleges struktúrájának szétverése, oligarchák kinevezése „nemzeti burzsoáziának”, de a leglényegesebb: az ellenállás hagyományos, mert általuk is ismert intézményrendszerének a látszatvilágba transzformálása, ahol ugyan sokan érzik, hogy valami nagy baj van, de sem tapasztalat, sem tehetség, sem innováció nincs ahhoz, hogy az „ellenzéki pártok” és a jószándékú NGO-k és civilszervezetek átlássák a következőket: 1. Valójában ők egy látszatvilág látszatintézményei. 2. Ebben a látszatvilágban, mely úgy néz ki, mintha legalább formálisan demokrácia volna, valójában egy mindenre eltökélt diktatúra működik, amelyben rég nincsenek szakpolitikák, rég nincsenek tárgyalások, nincsenek egyeztetések. És szegény civilek, ugyanúgy, mint a pártok, megpróbálnak lavírozni a diktatúra látszatvilágában, és ezt addig tehetik is, amíg az autokrácia nem érzi a veszélyt: lásd a migránsok elleni hadjárat, az LMBTQ szervezetek felszámolása. A hatalom nem válogat: érdekei vannak, értékei nincsenek.

És vegyük észre, hogy a társadalom apraja-nagyja nem fogja megérteni, hogy a hagyományos intézményrendszer valójában nem létezik, ha nem fogjuk fel, hogy nem az a probléma, hogy „nem lát a nép alternatívát”, hanem az, hogy a (pszeudo-) kommunikatív diktatúrában nincsenek alternatívák, mert a diktatúra Megafonja azonnal kinyírja azokat, legyen az a MOK, vagy egy pártocska, ha a legkisebb veszélyt érzi valamely látszatintézmény felől. Ha ugyanis valaki, mint mondjuk, Hadházy Ákos, kilép a látszat világából a diktatúra szikes talajára akkor viszont a személy ellehetetlenítésén túl ismerjük a Ripacsok alapigazságát: egyedül nem megy.

A második rész tehát azzal zárul, hogy mind a pártokráciát, mind a civilokráciát idézőjelbe tette Orbán. Ennek következtében marakodhatnak annyit, amennyit csak akarnak a mostani ellenpártok: sem Gyurcsánnyal, sem nélküle momentán nincs alternatívája a diktatúrának. És nem véletlen, hogy a száz, mondom 100 civil szervezet által támogatott Szabadságmenet március 15-én maximum néhány ezer embert mozgatott meg. És törvényszerű sajnos a tanárok, orvosok, akkugyárak ellen tiltakozók kudarca. Ahogy átlépnének a látszat valóságának a határán, a diktatúra azonnal odacsap. Nem tárgyal: adminisztratívan elfojtja még csírájában a tiltakozást, ha veszélyt érez. Persze van közöny, van félelem, van beletörődés. De ezek csak a diktatúra látszatvilágának a strukturális következményei.

A harmadik részben megkísérlem felvázolni, hogy a diktatúra örökérvényűnek tűnő látszatvilága ellen szerintem, hogy lehetséges eljutni a demokrácia burkának feltöréséig, magyarán egy nem látszat alternatíva lehetőségéig.

(A cikksorozat első része itt olvasható: Kardos András: A diktatúra "tündöklése" és bukása – első rész)