Gábor György: Gyávák és árulók

E honban van 21 alapítványi egyetem. Ennek a 21 alapítványi egyetemnek van 21 rektora. Mind határozott és elszánt, mind oroszlánszívű, félelmet egyikük sem ismer. A görög mitológia legnagyobb hőse, Héraklész, vagy a Héber Biblia rettentő harcosa, Sámson hősiessége és hátborzongató bátorsága egyszerűen eltörpül az övék mellett.

21 lánglelkű hérosz, akik sosem rettennek meg saját árnyékuktól!

A nemeai oroszlántól és a kilencfejű hüdrától az erümanthoszi vadkanon és a Minótauroszon át Diomédész lovaiig vagy az alvilág háromfejű kutyájáig, a Kerberoszig, netán Sámson emberfeletti hőstettéig, amikor hirtelen felindulásból egy szamár állkapcsával ezer filiszteust vert agyon, ez mind semmiség volt ahhoz a hőstetthez képest, amikor ez a daliás 21 rektor kizárólag saját szabad akaratára támaszkodva pennát ragadott, s eszmét és értékrendet bátran vigyázva, halált fitymáló megvetéssel az utolsó szóig bátran leírta mindazt, amit az Orbán-kormány tollba mondott nekik, majd fokozva a fokozhatatlant, a levelet elemi elszántsággal – Oh! irgalom atyja, ne hagyj el – elküldték Ursula von der Leyennek.

Csak nehogy valami bajuk essen emiatt!

Az egyszerű halandónak a hideg futkos a hátán a harcművészet e legelszántabb bajnokaira pillantva. Mit is mondhatnék? Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis együtt legyen a talpán, aki a 21 rektor közül valamelyikkel késő éjszaka végzetszerűen összefutna egy sötét mellékutcában.

A rettentő 21 viszont valamilyen rejtélyes oknál fogva elbóbiskolt, de hiszen „néha még a jó Homérosz is szundikál”, amikor az alapítványi kiszervezéssel az állami egyetemek ingatlan- és eszközvagyonának több ezermilliárdos tömegét a pártállam által életre keltett alapítványok segge alá tolta. És akkor is decens eleganciával őrizte némaságát e nagy és rettentő csapat, amikor az általuk vezetett egyetemek autonómiáját, vagyis azt a micsodát, amitől egy egyetem egyetemnek nevezhető, s ami nyolcszáz éve megkülönbözteti az adott intézményt mondjuk egy kutyaiskolától vagy egy főzőtanfolyamtól, szóval ezt a bizonyos egyetemi autonómiát a kormány páros lábbal tiporta meg, az egyetem tudós, szakavatott és kompetens testületeinek véleményére cseppet sem kíváncsian, ám annál inkább fenyegetőzve ezzel-azzal, ahogy ez a hatalom napi rutinjából kitelik.  De nem ébredtek fel akkor sem, amikor az egyetemi szenátusok szerepe biológiai díszletté devalválódott, s az egyetemek további sorsukat illetően elveszítették minden maradék beleszólási jogukat és lehetőségüket. Aztán e rettentő héroszok átcsicsikálták azt, amikor a kormány, a miniszterelnöki ukáznak megfelelően, hogy tudniillik kiket lehet és kiket tilos beültetni az alapítványokba, teletömte a testületeket saját hűbéreseivel, kádereivel, zsoldosaival, miniszterekkel és államtitkárokkal, miniszteri biztosokkal és további minden gyanú felett álló inkompetens, ám annál megbízhatóbb, a Fidesz akol melegében felcseperedett, teljesíteni és bizonyítani vágyó komisszárral.  

Mindezekre nem volt szavuk, nyilván keresték a megfelelő kifejezéseket, hang nem jött ki a torkukon, kezükben megállt a penna. Ahhoz hasonlóan, amikor nem vették észre, hogy a tudományt és a felsőoktatást a szíve legeslegközepén viselő hatalom – a nagy putyini módszereket önfeledten másolva – elüldözött az országból egy nemzetközileg is magasan kvalifikált egyetemet, amikor a hatalom miszlikre aprított egy rendkívül komoly múlttal rendelkező művészeti egyetemet, s kézen fogva odavezette udvari színjátszóit és lövészezredeseit, amint fel sem tűnt ennek a 21 félelmetes kamikázénak, hogy az MTA-t, az ország legfontosabb tudományos köztestületét galád módon lefokozták, nem emelték fel sztentori hangjukat, amikor a kormány hozomra, gúnyt űzve az egyetem intézményrendszeréből, hivatásából és küldetéséből és mindazokból, akik mögött több évtizedes oktatói és tudományos munka áll, szolgálataikat premizálva kezdte el odaajándékozni és osztogatni az egyetemi rangokat és címeket arra méltatlanoknak, olyanoknak, akik sem nyelvtudást, sem értékelhető tudományos teljesítményt, sem egyetemi oktatói múltat nem képesek felmutatni, ám az Orbán-kormány iránti túlcsorduló lojalitásból annál többet.

De most roppant bátrak, mert meg lett mondva nekik, ki lett adva nekik, s mert csöppet sem a magyar felsőoktatás és a saját egyetemük szakmai érdekei izgatják őket, nem a nyolcszáz éves intézményrendszer jelene és jövője, kizárólag saját féltett egzisztenciájuk: gyávaságuk, beszariságuk és jellemtelenségük.

Ezek nem egyetemi emberek, hiszen lényegtelen számukra az az eszmeiség, amiről nem is tudnak, igaz, nem is érdekli őket! Az, amiért a középkorban, ha úgy adódott, megküzdöttek annak rendje és módja szerint, egyetemi oktatók és egyetemi hallgatók közösen, ám ami ezeket nem is foglalkoztatja, kizárólag a funkciójuk és a funkcióval együtt járó hatalom és pénz. Igaz, ezek nem is egyetemi emberek, hanem egyszerű kormánykinevezettek.  

Az Orbán-éra legvalóságosabb hősei.