Nem érdemes csodálkozni - Dési János jegyzete
Elég nehéz megmondani, hogy valójában mire gondolt a magyar külügyminiszter, ő fogalmazott félreérthetően, vagy a hírügynökség értelmezte a saját érdekei szempontjából a nem egyértelmű szöveget.
Win-win – Józsa Márta jegyzete
A hajléktalankérdésre végső soron a palackrendelet is megoldás lehet.
Mint a moziban – Szénási Sándor jegyzete
Orbán Viktor mint főgépész ugye, azt vetít magának összevissza, amit akar.
Bár ő is csak a tökét vakarná – Selmeci János jegyzete
Ha szeretjük őt, ha nem, Orbán Viktor jelenleg pénzbe kerül nekünk, elszálltak a szabadságharc költségei.
Hungarikum a szakértelem negligálása – Rózsa Péter jegyzete
Amerikai meteorológusok már halálos fenyegetéseket is kapnak laikusoktól, amiért tornádók és hurrikánok egyre gyakrabban sújtják a floridai térséget. Egyikük azt mondta, kezdi elveszíteni az emberiségbe vetett hitét. Hajjaj, élne csak nálunk! Rózsa Péter jegyzetében az emlékezetes augusztus 20. utáni elbocsátásokból kiindulva arra jut: itt a közvéleményt, illetve az arra érzékeny kormányzati szándékokat kell megfigyelni a felhők meg a bolygók helyett.
Tréning – Szénási Sándor jegyzete
A kihívások, a kényelmetlen faggatózások elmaradása következében az inger nélkül élő, stimulálatlan ember, bár nem állítjuk, hogy feltétlenül elbutul, viszont mégiscsak bepókhálósodik, lelassul, hasonlítani kezd az öregasszonyok fájós térdére, ami, ha elindulnak vele, lassan olajozódik be, idő, amíg végre járni tud vele az ember.
Orbán megtartja Orbánt - Kárpáti Iván jegyzete
Hamarabb ránt elő Orbán Viktor egy államfőt, tök mindegy, hogy az egy habókos nagybácsi figura, egy közepes vidéki ügyvéd, akit saját jelentéktelensége repített már az Alkotmánybíróság élére is.
Hazugság, diktatúra a neved – Dési János jegyzete
A Fidesz 2010-es hatalomra jutása után a diktatórikus rendszer újbóli kiépülésével drámaiak a változások s egész újságíró nemzedékek nőnek bele a direkt hazugságok gyártásába a kormánypárti médiában dolgozva, amely ellen nincs nyoma, hogy tenni próbálnának.
Gábor György: De és but és aber és mais
2/11/2023 07:47
| Szerző: Gábor György
Mostanában a leggyakoribb szó, amit a legkülönbözőbb nyelveken olvashatok, a "de", a "but", az "aber", a "mais" és így tovább.
Sok-sok nyelven elolvashatom, hogy mennyire rettenetes volt október 7. szörnyű, tragikus, borzalmas, mindenkinek sírhatnékja volt, aztán következik a de, a but, az aber, a mais és így tovább.
Lehet, rossz az emlékezetem, de nem emlékszem arra, hogy az elmúlt évek-évtizedek során egy-egy piaci merénylet alkalmával, amikor a dinnyékkel és paradicsomokkal együtt robbantak a napi bevásárlást abszolváló nagymamák és nagypapák, vagy egy diszkó elleni merényletkor, amikor vérbe fagyva maradtak a táncparketten a tinédzserek, vagy amikor buszmegállókban árválkodtak gazda nélkül maradt iskola- és aktatáskák, amikor napi rendszerességgel kopogtattak az izraeli házak tetőzetén a rakétatörmelékek, nem is sorolom tovább, szóval akkor sok hasonló „de”-t olvastam volna, megannyi abert, butot, mais-t, s nem emlékszem hatalmas tömegtüntetésekre, palesztin zászlók égetésére, mecsetek elleni támadásokra, horogkeresztes falfirkákra a különféle arab nagykövetségek falain, továbbá nincsenek emlékeim arab társait vagy tanárát megkéselő zsidó gimisről sem. Nem emlékszem az október 7-i merényletet követő giga tüntetésekre, pedig más alkalommal már az „esemény” bekövetkezte után 20 perccel megy az örömködés és az önfeledt ünneplés erre is, meg arra is, Párizstól Berlinig, Londontól Brüsszelig, New Yorktól Sydney-ig, s az egész muszlim világon át, keresztül-kasul, minden valamire való de és but és aber és mais nélkül.
És miért csak a zsidó katonákkal szemben fogalmazódnak meg roppant szigorú emberjogi elvárások, másokkal, például állig felfegyverzett terroristákkal szemben vajon miért nem? Belegondolnak-e vajon a humanitárius jogvédők abba, hogy ha hasonló követelésekkel álltak volna elő a szövetséges hatalmak fegyveres erőivel szemben a II. világháború idején, mennyi ideig tartott volna még a világháború, mennyi ideig maradt volna fenn a fasizmus és nácizmus, s mennyivel több áldozatról beszélnénk most? És miért a zsidó katonákat szidalmazzák, miért nem azokat, akik – nem mellesleg: vallási meggyőződésükből fakadóan (de erről hamarosan részletesebben is írok) – saját honfitársaikat, köztük gyerekeket használnak fel élő pajzsként? És miért kizárólag a Hamasz statisztikái, kimutatásai és jelentései tekintendők hiteleseknek (vesd össze az Al-Ahli al-Arabi kórház esetét és így tovább), s az ENSZ és a legkülönfélébb, erősen szelektív felfogású „emberjogi intézmények” vajon miért épp ezeket veszik át engedelmesen és szolgai alázattal?
S hogyan lehetséges az, hogy egyik napról a másikra milliók válnak vallási, történelmi, politikai, biztonságpolitikai, katonai és emberjogi szakértőkké?
És tényleg minden kimondott és leírt mondatunkban ott a helye a „de” ellentétes kötőszónak?
Semmit sem lehet egyenesen kimondani? Még azt sem, ami tényleg olyan egyenes, mint a nyíl?
