Gábor György: A nagy tengerjáró sztereotípia

Van egy nagyszerű, szerelmetes barátném, Nápolyban él, gyerekekkel, unokákkal, némileg elvált, de rendre visszatérő férjjel, rokonokkal, barátokkal, haverokkal, ismerősökkel, az SSC Napoli nagy meccsei előtt a lakásba betóduló néhány száz fős szurkolótáborral, a világ minden pontjáról permanensen érkező állandó esküvői népséggel, mert amott valaki mindig férjhez megy vagy megnősül, unokák születésnapjaival, amikor a nápolyi gyerekek lebontják a házat, befalják a tonnányi süteményt, majd lecipelik a nagymamákat a tengerhez, mert lubickolni kötelező. Természetesen mindenki egyszerre ordít, természetesen mindenki mondja a magáét, még akkor is, ha épp senki sem figyel rá, természetesen összefut a szicíliai anyós és az északról jött decens üzletember, a tévé is ordít, elvégre a Napoli gólt rúgott, nagypapa beteg, de azért frissen műtött állapotban a hátán lovagoltatja a kisunokát, közben egy tortaszelet a földön landol, valaki belelép, odébb éles vita: forradalom vagy reform? Anarchia vagy békés kompromisszumok?

Egy-egy beszámolót követően ilyenkor írom rendre a drága barátnémnak, hogy hamisítatlan neorealista olasz família, Visconti és Vittorio De Sica, Rossellini és Giuseppe De Santis, Pietro Germi és persze Fellini. Nagyokat röhögünk ezen, s persze gondosan felmondjuk az összes sztereotípiát, amelyekről mindketten tudjuk, hogy nem igazak, vagyis nem történeti valóságról szólnak, hanem a különféle és jellemző diskurzusok részei, mentális és kognitív, pszichológiailag vagy szociálpszichológiailag elemzendő reflexiók, amelyek többet mondanak azokról, akik mondják, mint azokról, akikről a megállapítások elhangzanak.

A sztereotípiák a szelektív emlékezet és észlelés termékei. Mindezt azért mondom, mert ez a Várkonyi Andrea nevű Mészáros Lőrincné – mint olvasható – a luxusjachtról odanyilatkozott, hogy a jachton ott voltak a gyerekek, az unokák, mindenki, szóval – mint mondá – „igazi olaszos család benyomását keltették”.

 

Sztereotípia

 

Forrás: Facebook/Italian Mum Quotes

 

Igen? Valóban? Pizzát ettek reggel, délben és este? Csak azért, mert ez az, amit nem tesz meg egyetlen olasz sem. Vagy az egész család Várkonyi Andrea szoknyája mellett sorakozott fel, várva az utasításait, mintegy betöltve a mammismo jelenségét? Nemzetkarakterológiailag vajon milyen egyéb közhelyes sztereotípiák lehetnek Várkonyi Andrea fejében? Minden olasz szélhámos, csaló, útonálló és haramia? Erre egy kormányülésen kellene visszatérni, fent a Várban, egyenként számba véve az asztal körül ülőket. Minden olasz nőcsábász? Erről viszont a nők körében oly népszerű Mészáros Lőrincet kellene meginterjúvolni. Minden olasz semmittevő, henyélő és lusta? Speciel ezekben a pillanatokban, amikor e sorokat írom, az imádott nápolyi barátném főz és unokát nevel, bevásárol és mesét olvas, beteget látogat és könyvet fordít, cikket ír és idegenvezet, míg Andrea épp henyél, lustálkodik és nagy pofával hülyeségekkel árasztja el a magyar médiát.

Szögezzük le, semmi sem igaz a fent összehordottakból! Inkább javasolnék néhány friss irodalmi terméket az olasz könyvválasztékból (Andrea megtalálja a könyveket az olasz könyvesboltokban, egyik sincs lefóliázva), mondjuk négy munkát, amelyek a közelmúltban jelentek meg, s amelyek igazi olasz családregények: Marcello Fois: I Chironi; Giuseppe Lupo: Gli anni del nostro incanto; Giorgio Fontana: Prima di noi; Vanni Santoni: I fratelli Michelangelo.

Természetesen nem tudok most hosszabban írni a fenti regényekről, legfeljebb vezényszavakat vagyok képes emitt lejegyzetelni.

Az olasz család mind a négy regényben a társadalom miniatűr reprodukciója: döntő tényező az emlékezet elvesztése, az amnézia állandó jelenléte, a feledésbe menekvés, az elvándorlás, a sodródás, a vágyak és remények fogságába való bezártsága, az öröknek és megváltoztathatatlannak tűnő jelen, a bűntudat, a szégyen, a harag, az őrület, az utazás és az otthontalanság. A család a társadalmi szövet felbomlásának jellegzetes modellje: a folyamatos konfrontációk, az erőszak, a terror, a múltba veszett és reménytelenné vált boldogság, a véglegesen eltűnt nyugalom, az állandóan gyötrő múlt kínzó jelene, amely még a szerelmet is bepiszkolja és megmérgezi, az apák borzalmas vétkei és a fiaik megbocsáthatatlan bűnei. A fenti regényekben jelen van a szegénység, a gyávaság, az erősek és hatalmasok erőszakossága, brutalitása, s az önmegváltási kísérletek kudarcra ítéltsége. Ott van bennük a hatalomtól a tönkremenetelig vezető törvényszerű folyamat, az összeomlás és a dekadencia: vagyis a család felbomlásának feltartóztathatatlansága, s a klausztrofóbia rettentő kínja.

A négy regény alapvetően ugyanarról szól: „di quello che siamo e di quello che diventeremo”? (hogy mik vagyunk és hogy mivé leszünk?)

Nem sorolom tovább, minek is. Várkonyi Andrea a luxusjacht tatján belemereng a nagy kékségbe (nem a „Le grand bleu”-re gondolok), gondolataiban elkalandozik, ábrándozik, s valami rendkívül érvényeset, népszerűt, populárist akar mondani a száguldó, százszobás, kétszáz fürdőszobás üzemanyagfalón, nem kizárt, orosz kiszolgáló személyzet fentről megrendelt és az ország által kifizetett figyelmességétől körülvéve: olasz család vagyunk.

Hát kegyedék egy nagy francot olasz család, mitől is lennének azok? Hacsak nem az emlékezet elveszejtésétől, a bűntudattól és szégyentől (ami persze hiánycikk a környezetükben), a gyávaságtól, az erősek és hatalmasok erőszakosságától, az állandó konfrontációktól – amint azt az idézett regényekben olvashatjuk.

Ám Andreának azt a kérdést nem szükséges föltennie, sem önmagának, sem barátainak és jótevőinek, „hogy kik vagyunk és hogy mivé leszünk”? Erre a kérdésre a B-közép szektás rajongóit vagy a kézből etetett csicskáit leszámítva ma már egy egész ország tudja a pontos választ.