Csillag István: Nekünk így is jó

„Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat” – kezdi Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvét, amit első, a Die Revolution folyóiratban történt megjelenése (1852) óta eltelt 171 év alatt „rongyosra” idéztek. Ha Marx most, a Kádár-rendszer és a NER, azaz a Nemzeti Elégedettség Rendszere ismeretében írta volna tovább 1952-es pamfletjét, talán módosította volna a Hegeltől kölcsönzött idézetet. A hazai valóság Marx történelmi események ismétlődésére utaló megjegyzéséhez képest éppen fordított képet mutat. Először volt bohózat, másodszor – napjainkban – vált tragédiává.

Amikor Zorán harmadik szólóalbumának B oldaláról (1979) megszólalt Presser Gábor-Sztevanovity Dusán „Nekünk így is jó” refrénnel megírt száma, ahogy követtük a keserédes szöveget, miszerint „langyos a sör”, vagy „döcög a gép”, vagy „széllel szemben nem lehet” pontosan éreztük, hogy ez MOST persze így van, de micsoda ellentmondás, hogy belenyugszunk, hogy langyos a sör és ez nekünk így is jó. Semmi sem maradhat így, mert helyzetünk, az egész Kádár-rendszer egy bohózat. Abban a társadalomban, ahol arról beszélnek lépten-nyomon, hogy „minden az emberért van”, és még csak egy hideg sört se lehet kapni, abban a rendszerben, amelyik az elidegenedéstől való megszabadulásról, a kizsákmányolás megszüntetéséről szaval és amelyik annyit sem képes polgárainak adni, mint amit a néhány tíz kilométerre lévő Burgenland lakói élveznek. És ez még egy viszonylag élhető rendszer, hiszen a szocializmus fellegvárából Moszkvából még a néhány tíz kilométerre lévő nagyapa meglátogatásához is útlevél kell, nem is szólva – ha egyáltalán – akkor kizárólag május elsején lehet sörhöz jutni.

A szocializmus – ha nem lenne szürke, unalmas és szomorú akkor is - egy bohózat, nem is szólva a dalban elbeszélt többi nevetséges, önironikus módon megénekelt anomáliáról. A Kádár-szocializmus 1979-ben persze - jó húsz évvel – a megtorlások, az akasztások bebörtönzések után teljesen anakronisztikusnak tűnt. Ez az elviselhetetlen ellentmondásosság egyre erőteljesebbé vált, minél inkább lehetett elfelejtkezni a katonaruhák minőségét és divatosságát épp hogy maguk mögött hagyó lódenkabát, az egyenbarna cipő, a rosszul szabott zakók és szoknyák világáról és megjelent a ruhák választéka, már húst is lehetett kapni a húsboltban és nem csak a Weiss-szel (a valahai bolttulajdonos kiszolgálóvá nemesedett fiával) lehetett az üres henteskampók és hűtőpultok látványáról beszélgetni. A Megáll az idő kult.film kezdőmondata „Hát akkor itt fogunk élni” jól jelezte előre az időleges belenyugvást ebbe a bohózatba, de nem jelentette sem az egyetértést, sem az elégedettséget. Nem alakulhatott meg sem a Nemzeti Egyetértés, sem a Nemzeti Elégedettség Rendszere. Már csak azért sem, mert a szocializmus nem a nemzeti kultúra, a nemzeti történelem, a nemzeti nyelv ápolásának a tere, így annak ellenére, hogy polgárait a nemzeti határok közé zárta be, miközben nemzetközivé váló világról énekelt, csak annyiban volt nemzeti, amennyiben polgárait a „nemzetbe zárta” legyenek bár román, szlovák vagy szerb anyanyelvűek.

Orbán Nemzeti Elégedettség Rendszere azonban nem bohózat, hanem tragédia. Az, hogy a nép többsége elégedetten veszi tudomásul, hogy „értünk lopnak, nem ellenünk!” az egy tragédia. Az, hogy büszkén felnéz a gázszerelőre, hogy az is Orbán rendszerében milyen magasra jutott, az egy tragédia. Az, hogy a rendszerváltás első húsz éve után a világ Orbán zárt, sötét, kisstílű tolvaj világára szűkült le – az első húsz év után, amikor a világ kinyílt, eljött a szabadság, a lehetőség a ruhák, a felvágottak, a műszaki cikkek, az autók közötti választásban; a lakóhely, az ország, a lakás megválasztásában; az ízlésficamos kulturális kánon után a kulturális javak, termékek, könyvek, a zene, a színdarabok megválasztásában; mi több a hozzánk legközelebb álló értékeket képviselő pártok és politikusok megválasztására is kiterjedt – szóval az igazi tragédia.

Orbán rendszere ugyanannyira rokon Kádár, vagy Sztálin szűklevegőjű rendszerével a szóhasználat különbségei, a nemzeti színű lobogók lengetése ellenére. Az, hogy Kádár rendszerével szemben ezt nem a szovjet szuronyok kényszerítették ránk, az egy tragédia. Az, hogy gyerekeink csak külföldön jutnak jó színvonalú oktatáshoz, csak külföldön számíthatnak arra, hogy a munkájuk és nem a seggnyalás, meg a „pofa alapállás” alapján boldogulnak, az egy tragédia és már nem bohózat. Az, hogy hazánkban a fogyasztói árak emelkedésének az üteme Európa-rekorder, hogy csak az unió pénzéből van remény tartós gazdasági növekedésre, az tragédia és nem bohózat.

Az, hogy Szent István ünnepére lefixálják a sör árát az persze látszólag bohózat, de valójában tragédia. Mert ugyanott tartunk, csak a szellemi sötétség áthatolhatatlanabb, mint negyvennégy éve, majdnem ugyanott, mint a vészkorszak boldog békeévében negyvennégyben. Mert továbbra is langyos a sör és nekünk így is jó.

Címlapi kép: Csingervölgy, bányásznapi ünnepség, 1959, Fortepan/Bauer Sándor