Csillag István: Tízévente

1992, 2002, 2012, 2022. Ha látnok lennék, azt gondolnám, hogy Orbán nem véletlenül tízévente lép át egy újabb piros vonalat. 1992-ben a később elhíresült székházügyből, a Fidesz számára megszerzett valamikori Tisztiház előszerződéssel történő értékesítéséből származó pénzből alapozta meg saját és politikai családja felkapaszkodását, ennek a pártja belső nyilvánosságát megkerülő akciónak a segítségével centralizálta a saját kezébe a Fideszen belüli irányítási jogokat. 2002-ben a tovább-kormányzás lehetőségét elveszítve, a Dísz téren elmondott beszédében létrehozta a „kettős hatalmat”, amikor nem a pártját, hanem a személyes irányítása alatt létrehozandó polgári köröket nyilvánította az ország, a haza legitim, elismert képviselőinek. 2012-ben az ország alkotmányos rendjét, intézményrendszerét meghatározó Alkotmányt kizárólag az általa személyesen kiválasztott képviselőkkel és nem az Országgyűlés egészével váltatta fel a személyes korlátlan jogait legitimáló Alaptörvénnyel és sarkalatos törvényekkel. 2022-ben nyakló nélküli közpénzszórással, háborús fenyegetéssel, és az orosz agresszió nyílt támogatásával győzedelmeskedett az ellene szerveződött ellenzéki összefogás ezek nélkül is meglehetősen tehetetlen (hiszen se pénzük, se szabad médiahozzáférésük, se a választási szabályokat kiegyensúlyozó lehetőségeik nem voltak) erői felett. Orbán feljutott a csúcsra.

 

eredeti fotó: MTI

 

Mintha kezdettől fogva az általa egy időben felkapott Harari (Yuval Noah) izraeli történész könyveiből indult volna ki, aki a mesterséges intelligencia kapcsán jegyezte meg, hogy az embernek tízévente meg kell újulnia. Orbánnál a megújulás a valóságban a határok átlépését jelenti. Elsőre 1992-ben azt az erkölcsi határt lépte át, amely a közösségnek szánt pénz (Fidesz pártszékház értékesítése) magánzsebbe csorgatását, – akár időlegesen is – magáncélokra való igénybevételét (Orbán Győző gánti kőbányaszerzése) sikkasztásnak, de legalábbis erkölcsileg összeférhetetlennek tekinti. Másodjára 2002-ben azt a politikai határt lépte át, amelyik az ország nem rá és pártjára szavazó részét kiközösítéssel, a hazából való kitaszítással fenyegeti („a haza nem lehet ellenzékben”), ami a középkorban a kiközösített, kiátkozott elpusztításának a büntetlenségét ígérte. 2012-ben harmadjára a közös, mindenkire vonatkozó szabályokat saját bandériumának a tagjaival a saját képére, a saját akaratára formálta, ami által már senki sem bízhat a törvények mindenkire egyformán, egyaránt és pártatlanul kötelező erejében, ezzel eltakarította a jogállamiság maradékát. Végül, 2022-ben nyíltan Putyin zsoldjába szegődve – talán éppen a Petőfi-évfordulóra való készülődés hevében – „muszkavezetővé” vált, aki akár maga irányozná a kozákok dzsidáját a szabadság és szerelem költőjének a szívébe.

Sokan a Kötcsén 2009. szeptember 9-én elmondott Orbán-évértékelő beszédre úgy emlékeznek, mint amelyikben előre bejelentette a „nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér létrejöttét, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket …a maga természetességével képviseli.” Sokkal érdekesebb azonban az, hogy az „elit kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségéről” beszélt, „amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni.”  Az Orbánnál tízévente bekövetkezett erkölcsi, politikai, alkotmányos és nemzeti határok átlépése szempontjából ma már világosan látjuk, hogy mi is az ő mintaadó szerepe abban, hogy az általa vezetett elit szépen, nemesen és választékosan éljen. A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig.