Csillag István: Tanuljuk a szabadságot

A második szó, ami a magyar választópolgárnak a szabadságról az eszébe jut a függetlenség. A szabadság és függetlenség a fejünkben párban jár, ami elég jól mutatja, hogy ezeket az elvont fogalmakat inkább hajlamosak vagyunk országunkra, mintsem saját magunkra gondolva használni. Természetesen nem állítom, hogy ne lennénk képesek akár a szabadságot, akár a függetlenséget az egyének szintjén is értelmezni, hiszen szoktuk mondani: a szabad akaratából megy férjhez, vagy függetlenné akar válni a szülői háztól. Az ilyen mondatok életünkben nem kevés alkalommal fordulnak elő. Ám mégis alig hallunk arról, hogy a saját szabadságunkat akarjuk megvédeni, hogy eldönthessük mit kezdjünk a pénzünkkel: állampapírt vásároljunk megtakarításként belőle, vagy éppen valutabeváltónál valutát. „Szabadságunkban áll” jól, vagy éppen rosszul dönteni, és ezt a döntési szabadságunkat akkor vagyunk képesek gyakorolni, ha nem csupán egyetlen alternatíva, hanem legalább kettő létezik, illetve, ha a mérlegelésünket valamennyi megszerezhető ismeret, információ alapján végezhetjük. Akkor gondolhatjuk szabadnak magunkat, ha döntésünket csak saját jól felfogott érdekünk és e mentén kigondolt terveinket a bizonytalan jövőbe kivetített megvalósíthatóságuk és ennek a valószínűsége szerint rangsorolhatjuk. Döntéseinket a magunk kockázatára, de a magunk hasznára minden külső akarattól függetlenül magunk hozhatjuk meg.

 

Forrás: Pixabay

 

Annyiszor halljuk az elcsépelt, ostoba közhelyeket: nem tudtunk élni a szabadsággal, vagy a szabadság védelmére hivatott intézményeinket még ki kell töltenünk tartalommal, vagy lustán belenyugszunk, hogy elvegyék a szabadságunkat. Ezek éppen olyan – tudatlanságot tükröző – butaságok, mint amikor magától értetődőnek tekintjük, ha visszakapta volna a paraszt a földjét, akkor lett volna itt Kánaán, hiszen kisujjában van a földművelés. Ha nem korlátozta, vagy vette volna el a szabadságot Orbán, akkor bezzeg megmaradhatott volna a köztársaság, akkor továbbra is lenne alkotmányosság, akkor továbbra is lenne társadalombiztosítás és így tovább. Ám az igazság az, hogy ahogy nem minden paraszt tudja, hogy mikor mit kell vetni, hogyan kell bánni a földdel, ugyanannyira nem magától értődő az sem, hogy mi is a szabadság. Mert a szabadság a választás lehetősége, ám a választást mérlegelés, latolgatás előzi meg, a választás nem csak a nyerés, a nyereség esélyével jár, de kockázatot is hordoz. Márpedig, ha van valami, amitől legalább annyira félünk, mint ördög a tömjénfüsttől, az a kockázat. Kockázatkerülők vagyunk, pedig a szabadság legfontosabb következménye a kockázat folyamatos jelenléte. Szokni kell a vesztést, ahogy a nyerést is. Meg kell tanulni kiszámítani a vesztésnek és a nyerésnek a valószínűségét és ez csak ott tanulható, ahol folyamatosan, valós időben megismerhetőek az alternatívák. Ha a választható alternatívák versenyeznek egymással, nem pedig az „eszi, nem eszi, nem kap mást” sanyarúsága köszönt ránk, akkor tanuljuk meg mi között választhatunk, akkor tanuljuk meg, hogy ha nem mi választunk, akkor helyettünk valaki más választ, amit, vagy akit úgy hívnak az önkény.

A verseny csak a piacon van folyamatosan és valós időben jelen. A' zemberek, a magyarok pedig szeretik a versenyt NÉZNI, de nem azt , amikor nekik kell versenyezniük. A dzsentri allűrök, a zsellérekre is átragadtak, hiszen a dzsentri se szeret veszteni (inkább váltót hamisít), a zsellér (bár nincs mit vesztenie) is azt szereti, ha a Gazda mondja meg, hogy meddig tart a takaró. Kevés volt az az idő, amit a piacon töltöttünk ahhoz, hogy beleszeressünk a vesztés romantikájába, veszélyességébe és hozzászokjunk a nyerés öröméhez, ahhoz, hogy a saját erőnkből emelkedhetünk ki. Ha a „saját lábunkon állva” tanultuk meg, hogy mi a szabadság a piacon, mi a gondoskodásmentes függetlenség, akkor ragaszkodunk hozzá. Mert ahogy azt Deák Ferenc mondta: „Akinek tetszik a szabadság, tessék az azzal együtt járó költség is, ingyen csak a halál van; a szabadság bajba, veszélybe és pénzbe is kerül.”