Arató András: Kolosszális

Ivan Dimitrov nem tudta, hogy a Colosseum ilyen régi, konkrétan 1943 évvel ezelőtt avatta fel Titus császár. E sportlétesítmény eredetileg az Amphiteatrum Flavium nevet viselte, a ma ismert elnevezés a (sötét) középkorból származik, amit feltehetőleg a kolosszus szoborról kapott, mely utóbbi műalkotást az illiberális Nero önmaga tiszteletére emeltette bazi nagy méretben. Ezt a monumentális tárgyat a tüzes uralkodó örökösei éppúgy átalakították (napistenné), mint Ceausescu falustadionját az idő vasfoga. Angliában élő kortársunk, noha bizonyára megvásárolta a belépőjegyet, nem ismerte fel az aprónak semmiképpen sem nevezhető építményben az antikvitást, elvégre nem minden kétezer éves, amiben már nem fociznak, ezért hát jókedvűen belevéste a saját és barátnője nevét az aktuális 23-as évszámmal. Sajnálatos módon e jeles hölgy sem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, így hát sor került az ominózus tettre. Föltehető ugyan a kérdés, vajon mi a fxszért is utazott Rómába egy olyan emberpár, amelyik a tudatlanságnak olyan fokát érte el, ami a magyar közoktatásnak egyelőre csak az álmai között szerepel, ám az eset konkrét és egyetemes tanulsága bőségesen megtéríti a turizmusra fordított összeget. A párocska további 15000 euró penitencia megfizetésével vadonatúj ismeretre tett szert egyrészt, másrészt honunk oktatásfejlesztői is szembesülhetnek a ténnyel: nincs az a belügyminiszter, aki tökéletes hálót szőhetne a sok-sok káros ismeret beszivárgása ellen.

Ha majd a jognak asztalánál feltétetnek a kérdések: hová lettek a beléptetőrendszer, a vörösiszap károsultjai számára összegyűjtött adományok, a magánnyugdíjak, a közpénz jellegüket elvesztett alapítványok milliárdjai; miként növekedett hatvankettőezer-ötszázszorosára egy egyszerű iparos ember vagyona egy bő évtized alatt, hová tűntek a tanárok az iskolákból, az orvosok és nővérek a kórházakból, a legjobbak az országból, a nézők a színházból, a könyvek a könyvespolcokról, a rádiók, tévék az éterből, akkor majd jönnek a válaszok sorban: nem tudtuk, hogy nem szabad lopni, hogy nem a miénk az adófizetők pénze, nem a központi akarat dolga, megállapítani, mi az értékes szellemi termék, az igazságszolgáltatáshoz mindenkinek egyenlően kellene hozzáférnie, a tanításnak a gondolkodásra nevelés a célja, az egészséghez való jog a megszületéshez és nem a pénztárcához jár.

E ponton emlékezzünk meg egy magyar vonatkozású, ugyancsak az Örök Városban lezajlott eseményről. Néhai honfitársunk, egy bizonyos Tóth László, aki annyiban hasonlít a római császárokra, amennyiben ő is Istennek, egyes interpretációk szerint Isten fiának képzelte magát, 1972-ben tizenöt kalapácsütéssel büntette a hanyatló Nyugat egyik kegytárgyát, a Pietàt. Sajnos arról nincsenek feljegyzések, hogy vajon kisebb-nagyobb családi viszályok, az Oidipuszhoz hasonlóan a képzelt mamához fűződő túlzott vonzódás, netán egy korai nemátalakító műtét húzódott meg a tett a hátterében. Ő megúszta a 15000 eurós pénzbüntetést, mert egyrészt akkor még ez a pénznem nem létezett, másrészt elmebetegnek nyilvánították.

„Mélységes szégyenkezéssel ismerem be, hogy csak a sajnálatos módon történtek után tudtam meg, hogy egy antik műemlékről van szó” írja Iván barátunk, őszintén bocsánatot kérve.

Mondja már meg neki valaki, kultúrember vadonatúj, párszáz éves épületek falára sem vési bele a nevét.