Kőkemény valóság, sétálunk tovább – Lampé Ágnes jegyzete

– Térdelj le, csókolj lábon. A kutyám vagy, mert azt mondtam – parancsolta két kamaszlány egy fiatal lánynak a minap Nádudvaron, közben ütlegelték, rugdosták, verték, állat módjára megalázták, mindezt fényes nappal a nyílt utcán. A véresre vert lány barátnőjét közben arra kényszerítették, hogy az egészet videóra vegye. Hogy az utókornak is meglegyen.

Ha ezt egy filmben látja az ember, azt mondja, hogy túl sok. Hogy túlírták. Hogy a fele is bőven elég a drámához. De nem, ez a kőkemény valóság. Persze most mindenki gondolhatja magában, hogy félrecsúszott, elhanyagolt, interneten és agresszión szocializálódott kamaszok túlkapásai néha ilyen brutális formában is előfordulnak. Ez van, nem tehetünk semmit.

De azért ne mentsük fel magunkat ilyen könnyen.

Mert miközben ütötték-verték és lelkileg talán örök életére megnyomorították a lányt, mindezt legalább négy-öt felnőtt látta, de elmentek mellettük, és nem tettek semmit. Csak simán továbbsétáltak.

Önök el tudják képzelni, hogy miközben két lány agyba-főbe ver egy harmadikat, meg lábon csókoltatják magukat, lazán továbbállnak? Ha a válaszuk igen, akkor mindegy. Márpedig úgy tűnik, a válasz igen. Sétálunk tovább.

A pszichológus szerint védekezésből és félelemből tesszük. Azonnal felerősödik bennünk „a nehogy belekeveredjek”, „nehogy a végén még nekem legyen bajom” gondolat. Balhé, rendőrség, tanúskodás, családi, iskolai erőszak, kinek kell ez? Jobb gyorsan elhúzni a csíkot, és úgy tenni, mintha nem is látnánk semmit. Valami ilyesmi hasít belénk.

És ha az önök gyerekét vernék? Vagy az ön gyereke rúgná a másik fejét?

Persze ilyen elő nem fordulhat. Csak azért vetettem fel, hogy – egy gondolat erejéig – ez is eszünkbe jusson.