Aszály – Józsa Márta jegyzete
Víz nem lesz több, vagy az egyik, vagy a másik szomjazik. Szóval úgy tűnik, nem lesz mifelénk se kecske, se káposzta, egy szál sem. Hogy egy szellemi aszály által sújtott klasszikust idézzek: ez az óriási kognitív disszonancia.
Egy déjà vu – Szénási Sándor jegyzete
A helyzet az, hogy Tarr Zoltán nem a valót írta. Az alaptörvény egyáltalán nem kényszeríti a kormányt a MMA-val való egyeztetésre. Egy deklaráltan nemzeti-konzervatív szereplő egyedi döntéshelyzetbe hozása finoman szólva is különös. De itt van az Iványi-féle MET egyházi státuszának visszaállítása is, amiről a miniszter zagyvaságokat beszélt. Ezekről is szó esik Szénási Sándor jegyzetében.
A "Szia, Bálint"-korszak vége – Selmeci János jegyzete
Nem voltam még nem Orbán-rendszerben újságíró, de a feladat talán nem változott olyan sokat. A lelkesedés magánügy, a kritika, a kétkedés és a valóság feltárása viszont kötelesség.
Metszőolló és vadhajtások - Hardy Mihály jegyzete
Tartok tőle, hogy a dossziék egyszerre lesznek hatalmasak és hiányosak – az Orbán-diktatúra összes hagyományát követve.
After – Szénási Sándor jegyzete
O.V. reméli, hogy a politikai halál után is van politikai élet. Hogy a Vadhajtások portál neki igeforrás, azon még a saját körei is meghőköltek egy kicsit, megértvén, hogy a főnökük valamikor menet közben benácult. Én ezen olyan nagyon nem csodálkozom, bár biztosan akad, aki azt várta, hogy egy erőszakos, bántalmazó, mindenkibe belerúgó hatalomgyakorlás és annak csődje után középre áll majd, de nem.
A Karmelita varázstalanítása – Kárpáti Iván jegyzete
Az akció rituális volt, jól megtervezett. Magyar szobáról szobára varázstalanította az egykori főhadiszállást. Deszakralizált, mondhatnók. A "minisztériumok éjszakája", ahogy elnevezte az akciót, Rogán egykori birodalmában folytatódott a szomszéd épületben. Összefoglalom: egy ötcsillagos szállodát képzeljenek el, a világ egyik legszebb panorámájával, még a menzáról is.
Pótolt mulasztások - Dési János jegyzete
Szóval, az ügyészség most megmutatja, hogy az elmúlt időszakban nem a szaktudása hiányzott ahhoz, hogy az igazságosságot szolgálja. Hajrá, van mit ledolgozni.
Garázsvásár – Józsa Márta jegyzete
Alighanem megélénkülhetett mostanság a turkálók és garázsvásárok forgalma, kétségbeesetten pityergő oligarchák és önostorozásra készülődő politikus cézárok szerzik be az új típusú szereplési szerkót, nagy lehet a keletje a kínai farmereknek – bár nem biztos, hogy most éppen a kínai a jó választás – és a potom harminc ezer forintos óráknak.
Három Nyilas Misi – Józsa Márta jegyzete
22/03/2026 09:36
| Szerző: Józsa Márta / Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
Az említett gyerekek a magyar társadalom erőforrásai volnának. Ők azok, akiket a hatalom már nem is ösztönöz különösképpen arra, hogy iskolába járjanak, tizenhat éves koruktól mehetnek, amerre akarnak, nincs szükség rájuk. Ha a civil erőfeszítések, elkötelezett szakemberek elkeseredetten becsuknák maguk mögött az ajtót, akkor a kurzus békésen ülhetne analfabéta törzsének díszpáholyában, és számlálgathatná elégedetten a neki nyújtott hálaszavazatokat.
Nemrégiben találkoztam egy kárpátaljai, háború elől menekült, magyar anyanyelvű roma asszonnyal. Munkács környékéről érkezett, két gyereke van, ma már sikeresen tanulnak egy budapesti iskolában. Édesanyjuknak nem volt ilyesmire lehetősége, abban a szegregátumban, ahol korábban éltek, eljárhatott ugyan iskolába, ha nagyon akart, de érdemi oktatást nem kapott. Sem magyarul, sem ukránul. De nem csak a tanítás hiányzott, a minimális tanfelszerelés is, a cigányoknak nem járt semmi, amiből olvasni tanulhattak volna. De az akkori kislány, mostani anya, nagyon vonzódott a sulihoz, és azt gondolta, hogy majd csak talál ő egy könyvet, amit magával vihet az osztályba. És valóban, talált is cigánytelepen egy könyvet. Egy Bibliát, ezt olvasva követte a többieket, a nehezített terepen megtanult írni-olvasni, mára remekül boldogul, és mindent megtesz azért, hogy a gyerekei a lehető legjobb iskolához jussanak.
Aztán van egy következő történetem, a hatvanas évek derekáról, az erdélyi Szék nevű, csak magyarok által lakott nagyközségben játszódik. Ahol édesanyám tanította magyar nyelvre és irodalomra azokat a gyerekeket, akiknek a szülei korábban úri huncutságnak tartották az iskolát, különösen, ha lánygyermek volt a leendő diák. Még azt is megkockáztatták a település konzervatív, a népi hagyományokhoz nagyon erősen kötődő lakói, hogy a kötelező oktatás elmulasztása miatt kifizették a nem kevés pénzbüntetést. A fiatal tanárnő, az édesanyám, házról házra járt, hogy arról győzze meg a szülőket: a tanulás a jövő, itt áll a gyermek előtt az élet, nézzék meg, mennyi jót nyújt az oktatás, kinyílik a világ, és így tovább. A meggyőzés alanya, a hivatkozott szülő kukoricamorzsolás közepette türelmesen végighallgatta a pedagógus érvelését, majd hátra szólt a lányának: Sári fiam, van-e vágyódásod? Nincs, anyám, mondta a kislány. Na lássa, tanérné, nincs neki vágyódása, fogta rövidre a közoktatás jelentőségének méltatását a parasztasszony. Hogy Sáriból mi lett volna, ha iskolába íratják, hát azt nem tudni többé. Azért később abban a faluban is divat lett suliba járni, sok türelem és legyőzendő akadály után ma már nem számoljuk, hány diplomással gazdagodott onnan a magyar kultúra. Csak kellett hozzá jó pár elköteleződött pedagógus, meg persze lassan alakuló szülői belátás.
Van egy harmadik történetem is, egy ormánsági beás cigány faluból, ahol Zolika, az első osztály kitűnő tanulója, azt az olvasmányt silabizálta nekem a tankönyvéből - mert neki már szerencsére volt olyan - amely egy korosztályabéli kisfiú mindennapjairól szólt. Nagyjából úgy, hogy Pistike hazament az iskolából, felment a negyedik emeleti lakásukba a lifttel, annak rendje, s módja szerint bement a fürdőszobába, megeresztette a csapból a meleg vizet, megmosta kezét, kicsit szétnézett az erkélyről, majd kiment a konyhába, kivette a hűtőből az ebédet, megmelegítette a mikróban, és megette. Zolika nagyon szépen, korosztályának elvárásait meghaladó módon olvasta fel az egyentankönyvben közölt szöveget, amelyből csak a következő fogalmakhoz nem volt semmilyen kötődése, pontosabban fogalma sem volt, hogy az mi: lakás, lift, fürdőszoba, csaptelep, meleg víz, konyha, hűtő, mikró, és ha nem volt éppen tanítási nap, akkor az sem volt törvényszerű, hogy lett volna valami ebéd. Zolika amúgy orvosnak vagy rendőrnek álmodta magát, ha azt kérdeztem, hogy mi szeretne lenni. Egyetlen helységben élt a családja egy vályogházban, az édesanyja bodzaszedésből és egyéb alkalmi munkából tartotta el. Írni-olvasni nem tudott ugyan, de nagy nehezen annyi pénzt azért csak összeszedett, hogy évzáróra tudjon venni egy vadiúj ünneplő nadrágot a fiának, ha már a tanító néni azt mondta, hogy ő a legeslegjobb az osztályban.
Az említett gyerekek a magyar társadalom erőforrásai volnának. Ők azok, akiket a hatalom már nem is ösztönöz különösképpen arra, hogy iskolába járjanak, tizenhat éves koruktól mehetnek, amerre akarnak, nincs szükség rájuk. Ha a civil erőfeszítések, elkötelezett szakemberek elkeseredetten becsuknák maguk mögött az ajtót, akkor a kurzus békésen ülhetne analfabéta törzsének díszpáholyában, és számlálgathatná elégedetten a neki nyújtott hálaszavazatokat. Ugyanis ezt szánja a mai fiataloknak, határokon innen és túl, a Nemzeti Együttelpazarlás rendszere, a NER.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2026. március 19-i adásában hangzott el. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)

