Zarándokvonat - Józsa Márta jegyzete
"Hogy azok a középiskolások, akiket megfosztottak oktatóiktól a belügybe vezényelt politikai komisszárok, mégiscsak fel tudják tenni egy könnyes dalban a kérdést, miszerint valaki mondja meg, hogy milyen élet, és azt is, hogy miért ilyen."
Testvéri vizit – Szénási Sándor jegyzete
A lebírhatatlan kíváncsiság és határt nem ismerő kukkolásvágy ma is jellemzi az oroszokat, nincs ebben semmi rossz, az SZVR, az FSZB, a GRU számára a magyar politika titkai közötti matatás csak olyan, mint a beszabadulás a moszkvai GUM áruház gyerekosztályára.
Egy merénylet és a felelősség – Selmeci János jegyzete
Említsük meg itt a baloldali háborúpártizó miniszterelnököt, akinek még a politikai szövetségesét (barátját) ért szörnyű támadás után sem jutott eszébe, hogy neki az országával is, nem csak a pártjával van dolga, és tisztelet persze azoknak, akik az emberség, az összetartás hangján szólaltak meg, és gondolkozzon el picit mindenki, aki akár egy pillanatig bárkinek a halálát kívánta.
A nyelvtudás hiánya – Hardy Mihály jegyzete
Így jár az, aki pusztán a Google-fordítóra hagyatkozik, meg a sanda politikai reflexeire.
A nap, amikor Fónagy Jánosnak igaza volt – Kárpáti Iván jegyzete
Saját innováció nulla, hozzáadott érték kevés, a kiszolgáltatottság hatalmas. Ez az orbáni gazdaságpolitika lényege.
Választási mese – Dési János jegyzete
"Az eredeti történet a két kecskegidáról szól. Akik elindulnak a keskeny pallón egymással szemben a sebes vizű patak fölött. Egyikük sem hajlandó kitérni a másik elől és erre remek érveik vannak."
Élőkép – Józsa Márta jegyzete
Mintha kiment volna mifelénk az élőkép a divatból, elmosta a rendszerváltás, vagy a korszellem, ki tudja. Bár a stadionok világa mintha még őrizné a tömegkultúra e nagy találmányát. Amelyet nagyon sokan állítanak elő sok-sok monoton gyakorlással, kevesek kedvéért.
Vetemedés – Dési János jegyzete
Egy minisztériumi dolgozót kirúgtak, mert megosztott egy mémet, egy fotómontázst, amely Nagy Márton minisztert (ár)sapkában ábrázolja. A mi kis házi használatú III. Richárdocskánk, a Nagy Vidnyánszky szintén nem vetemedne, arra, hogy elhallgattasson bárkit, éppen csak kicsúszott a száján, amikor az ország egyik vezető művészét penderítette ki a homokozójából, hogy tíz évig tűrte, hallgatta, Udvaros Dorottya miket mond.
Vásárhelyi Mária: A vezető értelmiség árulása
13/04/2023 08:00
| Szerző: Vásárhelyi Mária
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tanulatlanság és tájékozatlanság áldozatai vagyunk. Mert mit várhatunk a többségében nyomorgó, robotoló, propagandával agyonmanipulált tömegektől, ha a legmagasabban képzett, legiskolázottabb rétegek tagjainak jelentős része együttműködik a rendszerrel.
„Hát, igen, az iskolázatlanok, tájékozatlanok, a kistelepüléseken élő idősek tartják hatalomban ezt a gengszter bandát” – szoktuk magyarázni magunknak, hogy hogyan történhetett meg immár negyedik alkalommal, hogy a magyar választók kétharmados többséghez segítették a kormányzó pártokat, miközben az elmúlt 13 évben kilopták alólunk az országot, lezüllesztették az oktatást, az egészségügyet és a szociális ellátó rendszert, lebontották a teljes demokratikus intézményrendszert és teljes külpolitikai elszigeteltségbe zárták az országot.
Könnyű magyarázat a tudatlanokra és tájékozatlanokra hárítani a felelősséget mindazért, ami az elmúlt évtizedben Magyarországon történt, csak sajnos nem felel meg a valóságnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tanulatlanság és tájékozatlanság áldozatai vagyunk. Mert mit várhatunk a többségében nyomorgó, robotoló, propagandával agyonmanipulált tömegektől, ha a legmagasabban képzett, legiskolázottabb rétegek tagjainak jelentős része is együttműködik a rendszerrel. Pedig róluk nem mondhatjuk el, hogy nem látják, nem értik, hogy mi történik az országban.
Az egyik legszégyenteljesebb folyamat az egyetemi vezető „elit” részvétele a rendszer fenntartásában. Némán asszisztáltak az egyetemi autonómia felszámolásához, a források évről-évre történő csökkentéséhez, a felsőoktatási intézmények vagyonának ellopásához, az intézmények politikai megszállásához. Részvétlenül nézték végig az ország legszínvonalasabb egyetemének elüldözését és az SZFE szétverését, viszont azonnal rendezték soraikat és tiltakoztak, amikor az EU illetékes szervei végre úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem finanszírozzák a felsőoktatás szisztematikus szétverését.
Hasonlóan kiábrándító volt az akadémiai „elitek” viselkedése is, akik lényegében ellenvetés nélkül tűrték a komoly hagyományokra visszatekintő akadémiai rendszer – teljesen értelmetlen - felszámolását, kutatóintézetek politikai okokból történő megszüntetését, az intézményi források centralizálását, megnyirbálását és a kritikus hangok elhallgattatását.
És bár reményre adott okot a pedagógusok bátor és kitartó ellenszegülése és folyamatos tiltakozása a közoktatás lezüllesztése ellen, azért ne feledjük el, hogy ezekben az akciókban mindössze a pedagógus társadalom 15-20 százaléka vett részt, ahogyan nem voltak többen azok sem, akik nyilvánosan szolidaritást vállaltak a tiltakozási akciókban résztvevő, és ezért állásvesztéssel büntetett kollégáikkal.
Nem szerveződött látható ellenállás az egyre durvább eszközökkel terrorizált és kizsákmányolt többi közalkalmazotti körben sem, nem téved a kormány, amikor úgy gondolja, hogy a közigazgatásban dolgozókkal bármit megtehetnek, anélkül, hogy tartania kellene szervezett tiltakozási akciótól.
Bár az orvosok azzal, hogy kétharmad részük újra belépett a hatalom által szétverni kívánt kamarába, jelezték, hogy elégedetlenek a kormány egészségügyi politikájával, és komoly ellenállás bontakozott ki az ügyeleti rendszer kontár átalakítása miatt is, abban, hogy a magyar egészségügy ilyen mélyre süllyedt, felelősségük van az egészségügyben dolgozóknak is. Mert bár a maga helyén mindenki tette, amit tennie kell, korábban képtelenek voltak megszervezni magukat és ellenállni a kormány kizsákmányoló politikájának. Ne feledkezzünk meg a magára hagyott Sándor Máriáról és a kilátástalanság miatt külföldre menekülő egészségügyi dolgozók tízezreiről sem.
Ami a sajtóban dolgozókat illeti, bár kisebbik részük, egzisztenciális kockázatot is vállalva, próbálja megőrizni függetlenségét, fenntartani az újságírás szakmai ethoszát és leleplezni a hatalmi visszaéléseket, ám a sajtó munkatársainak többsége lesütött szemmel vagy mosolyogva szolgálja ki a hatalom elvárásait, megcsúfolva ezzel saját hívatásuk legalapvetőbb normáit.
Persze tudjuk, hogy minden esetben kemény egzisztenciális kérdésekről is szól a történet, hiszen a Földrajzinév-bizottság több mint egy évtizeddel ezelőtti szétkergetése óta már nem lehet kétségünk afelől, hogy a kormány nem megegyezni próbál az elégedetlenkedőkkel, hanem hatalmi erőszakkal fojtja el a kritikus hangokat. A társadalom többsége pedig tűri a megaláztatásokat és teljes közönnyel nézi végig, ahogy a lázadókat megfélemlítik, egzisztenciálisan ellehetetlenítik. Azonban ezt a legkevésbé éppen a tanulatlan, tájékozatlan, agyonmanipulált legszegényebbeken kérhetjük számon. Ha ők azt látnák, hogy az elégedetlenség már az értelmiség szájáig ér, hogy a „tanult, városi emberek” képesek összefogni és ellenállni, akkor ez számukra is példa lenne. Ám amíg ez nem történik meg, addig ne próbáljuk a felelősséget rájuk hárítani.
