Kardos András: A kritika kritikája – Viszontválasz Arató Andrásnak

Kétféle világban élhetünk: egy normális, demokratikus, szabad világban, vagy pedig egy diktatúrában, önkényuralomban (és a kettő közötti számtalan átmenetben.) Egy dolog biztos: írni azért érdemes, kritizálni azért érdemes, vitatkozni azért érdemes, bármelyik világban éljünk is, hogy az általunk vallott értékekről meggyőzzük a többieket, avagy ők győzzenek meg minket. Vita nélkül nincs szabadság, diktatúrában pedig egyenesen a vita teremti a szabadságot.

Mindezt azért mondom, mert igen megörültem, hogy az írásainknak helyt adó Klubrádió vezetője, egyben a publicisztikai felületen kiváló kollegám, Arató András megtisztelt kritikájával, válaszolt egy szerény írásomra, s ez már önmagában is öröm ebben a mai kihűlt világban. Ezt köszönöm.

Még továbbá, annak is örülök, hogy nem értünk egyet, mert ily módon egy elinduló vita keretében talán közelebb juthatunk némely problémák kibogozásához. Én egyáltalán nem titkolom, sőt, hogy politikai publicisztikát azért írok egyáltalán, mert meg szeretném győzni népemet, meglehet „középiskolás fokon”, hogy ettől a maffiaállamtól meg kell szabadulni, mert Orbánéknak sikerült ismét zsákutcába terelni a magyar történelmet. Én részemről jobban szeretek, ha nem is a történelem országútját járni, de legalább ösvényeken, és mellékutakon újabb és újabb tisztásokra jutni, ha tetszik, a szabadság tisztásaira.

Arató András kritikája, ha jól értem, arra irányul, hogy a jelenlegi ellenzéket („ellenzéket”), nem szabadna temetni (igaz, dicsérni se kell), mert:  „Honnan tudhatja bárki is, hogy nem éppen egy valódi változás esélyein dolgozik? Aki elmondja a rosszról, hogy rossz, őt joggal tekinthetjük „pozitív hősnek”, mert elutasítja a rosszat. Minden egyes csepp tölti a poharat, mint meteorológus elmaradt zivatarja az államtitkárét, noha az özönvizet csak az utolsó utáni hozza el. Szándékai ellenére is kerülhet valaki a rendszer sírásói közé, például aki éppen vasútat vagy szárazelemgyárat épít a Kínai Népköztársaság kegyeit lesve, az is csepegtet a pohárba.”

Nos, igen, ez különbség köztünk. És nem is kicsi. Azon ugyan nem fogunk vitázni, hogy a „nem tudják, de teszik” marxi tézise értelmében, bárki akkor is hozzájárulhat a diktatúra lebontásához, ha nem is tud róla, de azon bizony már vita van, hogy pusztán attól, hogy valaki azt mondja a rosszra, hogy rossz, az már valamiképpen „pozitív hőse” volna a változásnak, vagyis a „rendszer sírásója” lenne. Főleg akkor nem, ha az illető éppen egy „ellenzéki pártot” képvisel. Nem arról van szó, hogy MOK ügyben jót mond-e a DK, vagy bárki más, hanem arról, hogy 13 év négydarab kétharmados bukássorozata után az egyszerűen elképesztő, hogy az „ellenzék” mindent ott folytat, ahol a harmadik, második, első bukása után abbahagyta. Önbírálat, önreflexió – ismeretlen fogalom. Ha egy színházban folytonosan megbukik egy darab, egy rendező, egy színész, egy igazgató, akkor egy idő után már nem azon kell vitázni, hogy talán a próbafolyamatok nem jók, a darabválasztásaik nem jók, hanem arról, hogy az adott színházzal alapvető baj van. Nem a részletekkel, nem a nüanszokkal, hanem az egész szerkezettel.

Pont erről van szó az ellenzék ügyében is. 12 év után nagy nehezen összefogtak végre, sőt volt előválasztás is (olyan amilyen, de volt, és jó, hogy volt), és utána még nagyobbat buktak, mint előtte bármikor.

Itt már nem a jó vagy rosszindulatról van szó. Hanem arról, hogy egy népnek nincsenek újabb évtizedei egy neodiktatúra, egy maffiaállam regnálására, mert nemzedékek élete megy tönkre. Kedves András! Már nem olyan boldogító a helyzetünk, hogy bárki bármit mond vagy tesz Orbánékkel szemben, az az ellenállás automatikus hőse lenne. Például az önreflexió nélküli parlamenti ellenzék, hiába szubjektíve utálja tán a Fidesz diktatúráját, de teljesen esélytelen arra, hogy bármi lényeges és alapvető változásnak a katalizátora legyen. És igen, hiába van igazuk mondjuk MOK ügyben, a mostanra szétvert intézményrendszer romjain álldigálnak, mondanak ezt meg azt, és ettől semmi, de tényleg semmi nem lesz jobb.

Az van, hogy a történelem kiment alóluk. Mondok csak két olyan példát, amelyben magát a politikust rokonszenvesnek tartom, sőt akár elvileg tehetségesnek is. Donáth Anna nagy visszatérése alkalmából azt mondta, hogy ez a mai, hazug rendszer magától össze fog dőlni. Meg azt is mondta, hogy dolgozni kell. Hát persze. De először is, ez a hazug rendszer magától nem fog összedőlni, másodszor, ez a csehovi „dolgozni kell, Ványa bácsi” az ég egy adta világán nem jelent semmit 13 év önkényuralommal a hátunk mögött.

Dobrev Klára nagyon rokonszenvesen képviseli az Európai Egyesült Államok eszméjét, mint teloszt. Ám sem ő, sem a DK nem hajlandó szembe nézni azzal, hogy az elmúlt húsz év után, bármennyire képességes is a DK elnöke sok szempontból, akkora az elutasítottsága, hogy a DK soha nem verheti le a Fideszt. Az az 55%, amiről Dobrev álmodik, ez a híveknek remek, a nép többi részének meg nem jelent semmit.

A lényeg az, kedves András, hogy 13 év után a jóakarat már kevés. Sőt: nagyon sok emberben éppen, hogy fenntartja Orbán leváltása reményének az illúzióját, holott, mondom újra, ez az „ellenzék” soha nem fogja tudni leváltani a maffiaállamot.

Most már szakpolitika, árnyékkormány, összefogás: kevés.  Vagy lesz egy új NEM, egy új Nemzeti Ellenállási Mozgalom, civilekből, tudósokból, jogvédőkből, pártokból, egyletekből, művészekből, alternatív színházakból bármiből, és lesz ennek először egy országos hálózata, majd lesz belőle egyetlen SZABAD NÉPPÁRT, vagy marad, még sokáig, ami van. (Volt már erre példa: 1988, a Szabad Kezdeményezések Hálózata.)

Örülök, hogy vitázhatunk.