Zavarkeltés nyugaton – Hardy Mihály jegyzete
Az orosz propaganda boldogan tolja Trump szekerét, alkalomadtán pedig orosz diplomaták jelennek meg Magyarországon a magukat „hagyományőrzőknek” nevező félkatonai vagy a szimplán nyilasnak tekintő szervezetek háza táján.
Ady, Trump és akik már nem bíznak senkiben
Ha nem gondolom mindenről ugyanazt, mint a tábor, mondjuk a harmadik oltást már nem akarom járvány idején, vagy Trump híveként is elismerem, hogy az előző választást amúgy elvesztette, akkor könnyen elveszhetek a semmiben.
Bye-bye Dubaj, bye-bye Orbán - Rózsa Péter jegyzete
Amit tizennégy év alatt elloptak, amit kiszárítottak vagy éppen felszámoltak, már hirtelen jött pénzzel sem lehet helyreállítani. És ez itt a lényeg; most jutott el ez a politikai rendszer a fordulóponthoz, akár tovább öntik a pénzt és gyarapítják a vagyont maguk számára, vagy a föltámadott társadalmi feszültségeket bármekkora pénztömeggel próbálják enyhíteni, nem megy.
Jó hír – Szénási Sándor jegyzete
Újabban csupa, csupa jó hír érkezik a kisembernek, hogy a rokoni és kliensi körnek továbbra is folyamatosan juttatott százmilliárdok mellett neki is csurran-cseppen. Úgy, ahogy ez eddig is volt, és ami olyan szépen aládúcolta, mit aládúcolta!: gránitszilárdságúvá tette a rezsim neofeudál épületét.
Mennyit ér Trump barátsága?
A Győrben gyártott Audira nem lesz büntetővám, az ingolstadtira meg igen? Kétlem. Vagy mostantól amerikai gázt és olajat veszünk? Akkor mi lesz a gondosan vigyázott szuverenitásunkkal?
Mindenki annyit él, amennyije van - Dési János jegyzete
"Miután a szavazópolgárok egy meglepően nagy részét – és leginkább azokat, akik mindezt megszenvedik – nem különösebben befolyásolják a kórházak infernális állapota a pártpreferenciáik kialakulásában, hát bátran lehet merőkanállal merni és lopni."
Torony – Józsa Márta jegyzete
Itt nem retteg a hatalom ura, érzi, hogy őt nem veszélyezteti senki. Gondolatok Rákos-Dubaj apropóján.
Repülőrajt – Rózsa Péter jegyzete
A minap beszéltem egy szakemberrel, akit frissen rúgtak ki az egyik minisztériumból. Elmondta, ma már nincs olyan döntés a hivatalokban, amit nem maga a miniszterelnök kezdeményez, de legalábbis nem ő hagyná jóvá. Van, hogy a szemétszállítás megreformálásáról, egy nappal később mondjuk már az építészeti szabályok megváltoztatásáról delirál.
Erő- és büfészak – Józsa Márta jegyzete
10/03/2024 12:00
| Szerző: Józsa Márta
Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi.
mégis fennmaradhat
veszendő világ ügyét
megtartó igaznak,
ki a bőségszaruból
ajándékot adhat,
mert nemcsak a neve dús,
de valóban gazdag.
E néhány sort a De mundi statu – azaz a világ állapotáról című középkori diákdalból idéztem, mely a Carmina Burana című gyűjteményben szerepel, ugye az erre írott kantáta Carl Orff legnépszerűbb zeneműve. Néha megtörténik, hogy egy-egy kulturális intézményről, fogalomról vagy szereplőről váratlanul sok szó esik, és hirtelen felkerül a térképre olyasmi, mint mondjuk az Aranybulla. Amely eredetileg egy középkori királyi okirat, mára leginkább a mindennél vállalhatatlanabb magyar kurzusfilmgyártás kínosan röhejes jelképe. Most Orff vétlen főművének címe került még a bulvárlapok címlapjára is, egy társaságban emlegetve holmi ét- és itallappal.
Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi. Ez az üzenet azok számára is átment, akik még csak nem is hallottak a Carmina Buranaról, és azok is megértették, akik jó eséllyel soha az életben nem juthatnának el az Ybl Miklós-építette épületbe, sem egy előadásra, sem az elhíresült büfébe.
Ide tartozik az a több mint kilencszáz ezer nyugdíjas, akinek a havi kosztpénze nagyjából megfelel egy operajegy árának. Megemlíthetjük ezen a listán szociális munkások, tanárok, egyetemi oktatók százezreit, akikről köztudott, hogy lényegében a hobbijuknak élnek amikor dolgoznak. Például a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének egyik vezetője most mondta el, hogy a még nem oligarcháknak kiszervezett kevés felsőoktatási intézményben, mondjuk az aprócska ELTE-n arra kényszerülnek, hogy presztízsért ingyen oktató óraadókat, vagy doktoranduszokat vessenek azért, hogy egyáltalán meg lehessen tartani a kurzusokat.
És bármeddig folytathatjuk azoknak a felsorolását, akik kimaradnak a büféproblémákból. Nem is beszélve a diákokról, akiknek szintén nem jut arra, hogy megtanulják idejében: hogyan váljanak majd kultúrafogyasztókká. Természetesen én tisztában vagyok azzal, amit az operadirektor hajtogat, hogy a kultúra árucikk és misszió egyben, a jó menedzser pedig ott fogja meg az utolsó zsebben zsizsegő tízezrest, ahol tudja. Azt is tudom, hogy a kultúra árucikk voltát onnan lehet leginkább tetten érni, hogy ami nem éri meg a pénzét, azt nem veszi senki. Gondoljanak a kurzusfilmek élvezetére kivezényelt tömegekre – nemhogy belépőt, sok helyen ingyen buszt is kaptak mondjuk azok, akik egy politikus elhíresült káromkodásáról elnevezett műalkotást akarták megnézni – vagy csak elvárták tőlük. Hallom most, a minden kormányzati hájjal megkent Petőfi-filmet a magyarországi premierrel egyidőben a határon túl is fogják vetíteni; sajnos néhány potenciális nézőnek vélhetően apró bosszúságot fog okozni, hogy misszió ide vagy oda, olyan településekre is hirdettek díszelőadást, ahol semmilyen moziféle sincsen. Biztos nem írta ki a Google.
De, ha már kulturális misszió és opera: van egy olyan város nem messze innen, ahol két államilag finanszírozott operaház is működik, egy román és egy magyar, a várost Kolozsvárnak hívják. Milliónyi kincse mellett arról is híres, hogy a határában terül el Európa legnagyobb szeméttelepen létrejött gettója. Számos szociális erőfeszítés történik e telep felszámolására, emellett a kultúra szereplői is igyekeznek kreatívan segíteni, ahol lehet. A román opera társulata például közös előadást próbál együtt a Patarét nevű szegregátum lakóival, akiknek egy részét elviszik az operaházba is. Az ottaniba, persze, hogy mi lesz a menü büfében azt nem tudom. De remélem, hogy a világhírű szerzők közreműködésével, a helyiek életéről írt zeneműnek lesz akkora visszhangja, mint a NER-kultúrpolitika legfrissebb jelképének, az operaházi pacalpörköltnek.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen című adásunk 2024. március 7-i adásában hangzott el.
