DJ-pult Teheránban - Kárpáti Iván jegyzete
A legkeményebb rendszerek sem tudják végleg kiirtani az emberi vágyat a szabadságra. El lehet fojtani, de megszüntetni nem. És amíg Teherán utcáin zene szól, fiatalok táncolnak, addig van remény.
Zebrasteak Hatvanpuszta-módra, felcsúti körettel - Dési János jegyzete
Az ínyencek egyik kedvence a Zebrasteak Hatvanpuszta-módra, felcsúti körettel, uborkafával, diktatúra-öntettel.
Hóhányók – Józsa Márta jegyzete
Megvalósult a nemzeti hókotró ökumené, pártállásától függetlenül valamennyi politikai aspiráns hólapátot ragadott, abban a szent meggyőződésben, hogy erőfeszítéseik maradandó nyomot hagynak az áprilisi szelek idejére is. Nincs annyi kamera a földön, hogy ábrázolni tudna valamennyi lelkesen hóeltakarító politikust.
Hógolyó - Szénási Sándor
Hó, pláne ennyi, évek óta nem kínálta fel magát politikai nyersanyagnak …
Trump barátsága - Selmeci János jegyzete
Donald Trump barátsága tényleg olyasmi, amiért illethetné valamiféle dicséret a magyar külpolitikát, pláne ha nem lennénk öri-hariban mindenki mással, én anno azt gondoltam, hogy Trump eljövetele ad egy utolsó lehetőséget a miniszterelnöknek a helyesebb, az orosz elnök fenekétől elfelé vezető irány megtalálására.
Bepillantás a NER hátsó udvarába - Rózsa Péter jegyzete
Mert hiszen valamitől elborult a NER vezérek és lovagok agya, amikor hagymázos, nemzeti jelszavak és tételmondatok zsolozsmázása közben leépítették a maradék jogállami intézmények és jogi keretek rendszerét, kirabolták a költségvetést, közpénzt szivattyúztak át a magánszférájukba, és nem érdekelte őket az sem, hogy végül is azt a tyúkot vágják le, aminek a tojása korábban a sikeres fejlődés záloga volt. Nem jön pénz, de majd lesz valami.
A kicsik – Szénási Sándor jegyzete
O.V. először az olajár emelkedését, aztán a csökkenését vizionálta, pár nap alatt sovány malac vágtában cikkcakkozott a nagyfiúk között, és közben összevissza beszélt, amire nem kényszerítette semmi, leszámítva a mániákus fontoskodást. Az, hogy minimum három lovat, az oroszt, az amerikait, és a kínait ülje meg egy fenékkel, viszont szőrén, nyilvánvalóan még az ő képességeit is meghaladja és még veszélyes is lehet.
Belerokkanni a várakozásba - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a fajta alkotó, akiről az ember azt hiszi, hogy örök. Nem halhatatlan a szó patetikus értelmében, hanem egyszerűen kívül van az időn. Tarr Béla ilyen volt. Mintha mindig is itt lett volna, és mintha mindig itt is maradna. A filmjei alapján legalábbis biztosan.
Erő- és büfészak – Józsa Márta jegyzete
10/03/2024 12:00
| Szerző: Józsa Márta
Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi.
mégis fennmaradhat
veszendő világ ügyét
megtartó igaznak,
ki a bőségszaruból
ajándékot adhat,
mert nemcsak a neve dús,
de valóban gazdag.
E néhány sort a De mundi statu – azaz a világ állapotáról című középkori diákdalból idéztem, mely a Carmina Burana című gyűjteményben szerepel, ugye az erre írott kantáta Carl Orff legnépszerűbb zeneműve. Néha megtörténik, hogy egy-egy kulturális intézményről, fogalomról vagy szereplőről váratlanul sok szó esik, és hirtelen felkerül a térképre olyasmi, mint mondjuk az Aranybulla. Amely eredetileg egy középkori királyi okirat, mára leginkább a mindennél vállalhatatlanabb magyar kurzusfilmgyártás kínosan röhejes jelképe. Most Orff vétlen főművének címe került még a bulvárlapok címlapjára is, egy társaságban emlegetve holmi ét- és itallappal.
Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi. Ez az üzenet azok számára is átment, akik még csak nem is hallottak a Carmina Buranaról, és azok is megértették, akik jó eséllyel soha az életben nem juthatnának el az Ybl Miklós-építette épületbe, sem egy előadásra, sem az elhíresült büfébe.
Ide tartozik az a több mint kilencszáz ezer nyugdíjas, akinek a havi kosztpénze nagyjából megfelel egy operajegy árának. Megemlíthetjük ezen a listán szociális munkások, tanárok, egyetemi oktatók százezreit, akikről köztudott, hogy lényegében a hobbijuknak élnek amikor dolgoznak. Például a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének egyik vezetője most mondta el, hogy a még nem oligarcháknak kiszervezett kevés felsőoktatási intézményben, mondjuk az aprócska ELTE-n arra kényszerülnek, hogy presztízsért ingyen oktató óraadókat, vagy doktoranduszokat vessenek azért, hogy egyáltalán meg lehessen tartani a kurzusokat.
És bármeddig folytathatjuk azoknak a felsorolását, akik kimaradnak a büféproblémákból. Nem is beszélve a diákokról, akiknek szintén nem jut arra, hogy megtanulják idejében: hogyan váljanak majd kultúrafogyasztókká. Természetesen én tisztában vagyok azzal, amit az operadirektor hajtogat, hogy a kultúra árucikk és misszió egyben, a jó menedzser pedig ott fogja meg az utolsó zsebben zsizsegő tízezrest, ahol tudja. Azt is tudom, hogy a kultúra árucikk voltát onnan lehet leginkább tetten érni, hogy ami nem éri meg a pénzét, azt nem veszi senki. Gondoljanak a kurzusfilmek élvezetére kivezényelt tömegekre – nemhogy belépőt, sok helyen ingyen buszt is kaptak mondjuk azok, akik egy politikus elhíresült káromkodásáról elnevezett műalkotást akarták megnézni – vagy csak elvárták tőlük. Hallom most, a minden kormányzati hájjal megkent Petőfi-filmet a magyarországi premierrel egyidőben a határon túl is fogják vetíteni; sajnos néhány potenciális nézőnek vélhetően apró bosszúságot fog okozni, hogy misszió ide vagy oda, olyan településekre is hirdettek díszelőadást, ahol semmilyen moziféle sincsen. Biztos nem írta ki a Google.
De, ha már kulturális misszió és opera: van egy olyan város nem messze innen, ahol két államilag finanszírozott operaház is működik, egy román és egy magyar, a várost Kolozsvárnak hívják. Milliónyi kincse mellett arról is híres, hogy a határában terül el Európa legnagyobb szeméttelepen létrejött gettója. Számos szociális erőfeszítés történik e telep felszámolására, emellett a kultúra szereplői is igyekeznek kreatívan segíteni, ahol lehet. A román opera társulata például közös előadást próbál együtt a Patarét nevű szegregátum lakóival, akiknek egy részét elviszik az operaházba is. Az ottaniba, persze, hogy mi lesz a menü büfében azt nem tudom. De remélem, hogy a világhírű szerzők közreműködésével, a helyiek életéről írt zeneműnek lesz akkora visszhangja, mint a NER-kultúrpolitika legfrissebb jelképének, az operaházi pacalpörköltnek.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen című adásunk 2024. március 7-i adásában hangzott el.
