Arató András: Sorsokról, írói szabadságról

1938, Berlin. Egy tizenkét éves fiú, Josef utazik a vonaton, kíváncsi, vajon sárga csillagos karszalag nélkül nem ugyanolyan-e, mint a többi német. Leveszi a jelet, zsebreteszi, vállalva a kockázatot átmegy az árja-vagonba, az étkezőkocsiban vesz egy újságot. Egészen addig nem történik semmi, amíg ki nem rántja véletlenül a zsebéből a karszalagot. Megpróbálja gyorsan fölkapni a padlóról, ám egy Hitlerjugend egyenruhás fiú gyorsabb nála, bakancsával rátapos a sárga szövetdarabra. Lehet az illető a kor szellemének megfelelő szörnyeteg, vagy szerencsés esetben éppen egy segítőkész megmentő.

Itt tartott az elbeszélés, amikor hirtelen helyszínt váltott az író, hogy a regényének egy másik szálával folytassa. Az olvasó vagy bosszankodik, vagy izgatottan folytatja gyorsan a lapok feldolgozását, szorítva a fiú sorsáért. Ami viszont ki van szolgáltatva az író kényének-kedvének. A szerző sorsokkal játszik, miközben a büntetlensége garantált, morálisan és jogilag egyaránt. Lehetne e kijelentést árnyalni, de a lényeget tekintve aligha vitatható. Mondhatnánk, a szépíró szabadságának csak a fantázia szab határt.

Az újságíró, vagyis a „tényíró” számára nincs ilyen mozgástér, csakis a megtörtént események krónikáját írhatja meg, a bizonyított, de legalábbis megalapozottan feltételezett tényekét. Tévedés lehetséges, a helyesbítés és a mea culpa alapkövetelmény. Aki nem így jár el, az elveszti a hitelességét, talán a munkáját is, és bukott személyiségjogi perek elé néz. Sorsa rosszra fordul. Liberális demokráciákban.

Honunkban sorra vesztik el a pereket a közpénzen élősködő médiumok, államiak és Családi Tulajdonban lévő maszekok, mert egyes bíróságok még mindig nem értik az idők szavát. Aztán persze nem hajtják végre az ítéleteket, nem helyesbítenek, noha a kártérítésre megállapított filléreket általában kifizetik. Telik rá nekik a mi pénzünkből.

Mostan a Btk. módosítását kezdeményezi a Fidesz frakcióvezetője a rágalmazás és becsületsértés témakörében. A benyújtott tervezet alapján a jövőben nem lenne büntetendő az, aki a közügyek szabad megvitatásakor, sajtótermékben vagy médiaszolgáltatás útján gázol bele mások becsületébe. (Feltéve, hogy cselekménye nem irányul a sértett emberi méltóságának nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadására. A nyilvánvalóság és a súlyosság definiálását ne várjuk el a törvényalkotótól, nem azért, mert az lehetetlen, hanem mert az sértené az elkövető személye alapján megvalósítandó diszkrimináció szabadságát).

Minthogy az efféle cselekedet szinte kizárólag az állami és a kesmoid médiára jellemző, a megújított jogszabály jelentős megtakarítást hoz népünk boldogulását szolgálva. Elejét veszi a költséges, és az ítéletek végrehajtásának elmaradása miatt fölösleges bírósági eljárásoknak.

És végre a Párt „újságírói” is hozzájutnak a szépírók szabadságához: utóbbiakhoz hasonlóan ők is szabadon, következmények nélkül rendelkeznek írásaik szereplőinek a sorsáról.

Az író az említett regényben ezúttal megkegyelmezett Josefnek, bizonyára más sorsot szánt neki, vagy csak egyszerűen túl rövid lett volna a történet ezen a ponton befejezve.