Totth Benedek: Joe Capgras kilenc élete
2/02/2025 21:02
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden héten közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ezúttal Totth Benedek Joe Capgras kilenc élete c. tárcaírását hallgathatják meg a szerző előadásában.
A műfordítóként is jelentős teljesítményt maga mögött tudó, 1977-es születésű Totth Benedek Holtversennyel című első könyvével elnyerte a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó 2015. évi Margó-díjat, majd a második kötete, Az utolsó utáni háború megjelenését követően láttuk őt a Belső közlés c. zenés irodalmi műsorunkban is vendégül, ahol Szegő János beszélgetett vele, és a szerző addig a nyilvánosság számára ismeretlen új szövegét is fölolvasta. Ezt mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, ha a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintanak, lejjebb görgetve pedig szöveges formában is elolvashatják. A tárcanovella elbeszélőjét Mexikóban egy magyar származású bűnelkövetővel hozza össze a sors, mintha csak a kortárs író azt akarná megmutatni olvasóinak, hogy tényleg képesek lehetünk átlépni a filmek kultúrája és a hétköznapi életünk közti határt.
A szöveg eredeti, írott változata:
Joe Capgras kilenc élete
A benzinkút előtt állok, valahol Nyugaton egy koszos külvárosban, a felpuhult aszfaltba süppedek, és egy feliratot bámulok – „Please remove Halloween masks before entering the store! Thank you!” –, amikor kinyílik a fotocellás ajtó, a tükörképem helyén megjelenik egy mexikói, és barna papírzacskóval kezében kilép a forróságba. Még nem tudom, hogy Joe Capgrasnak hívják. Még nem tudom, hogy nem ez az igazi neve. Megcsap a nyíláson kiáramló légkondicionált levegő, és ráfagy az izzadtság a bőrömre. Joe Capgras göndör, fekete haja a homlokába lóg, rám néz, ahogy elmegy mellettem, és amíg a falikúthoz ér, lehámozza magáról átizzadt pólóját, és vizet fröcsköl az arcába, a hasán hosszú, átlós heg, mint a felpúposodott aszfalton a repedés, a segge fölött holdkráterre emlékeztető forradás.
Az üzletben két indiai eladó áll a pultban, a gondolák között öreg texasi lézeng, cowboykalapban, aligátorbőr csizmában, az övén régi, forgótáras Smith & Wesson. Egy rendőrjárőr gurul el az épület előtt, napszemüveges zsaru bámul ki az ablakon, aztán gázt ad és elhajt. Úgy teszek, mintha válogatnék, de közben a polc fölött átlesve figyelem, ahogy Joe Capgras beül a lopott Fordba, lehúzza az ablakot, és rágyújt, nem indítja be a motort, nem indul el, ő is engem néz, elfordulok, és mire megint vissza merek nézni, fején kivágott sapkában kiszáll a kocsiból, és rohanni kezd az üzlet felé. Nem csinálok semmit, lefagyok, várok. A következő pillanatban már ott áll a pultnál, üvölt, az öreg texasit már lelőtte, az indiaiak a földön fekszenek, én meg előveszem a pénztárcámat, és ahogy odalép hozzám, kiveszem az utolsó gyűrött húszdollárosomat, és kirántok egy ezerforintost, és mentegetőzni kezdek, hogy Sorry, man, that’s all I got, és a szemébe nézek, szuggerálom, hogy hagyjon életben, és látom, hogy be van tépve, de nem ezért vigyorog, és nem is azért, mert tudja, hogy mennyire beszartam. Vigyorogva odalép hozzám, megölel, és azt mondja, „Szevasz, testvérem!”
Este a motelben. Iszunk. Tequila, sör, tequila. Joe Capgrasnak enyhe akcentusa van és eléggé hadar, de értem, amit mond. Húsz éve jött át New Orleansba, egy tankeren dolgozott, azóta itt él, most épp egy új-mexikói lakókocsiparkban a csajával, átutazóban van itt, kis meló, kis pénz, de muszáj volt bevállalni. Azt mondja, itt megtalálta a helyét a világban, mindenki mexikóinak nézi, otthon érzi magát, ez a lehetőségek országa, azt rabol ki, akit akar. Csak ezeket a kibaszott niggereket rühellem, mondja, meg a fehéreket, azok meg engem, meg egymást, igazából mindenki rühell mindenkit, ez egy szabad ország, itt azt gyűlölsz, akit akarsz, mondja, és hangosan felröhög, de már a következő cigit tekeri, nem spórol a cuccal, nekem kicsit erős a tempó, de nem akarom megbántani. Ettől úgy be fogunk állni, hogy mindent elfelejtünk, mondja, és nem kell biztatnia nagyon, mohón szívni kezdem a spanglit, mert hátha tényleg igazat mond, és sikerül végre elfelejteni, hogy nem jövök sehonnan, és nem tartok sehová, hogy nekem Amerika nem a lehetőségek hazája, még csak nem is egy kaland, csak egy elnyújtott roadtrip, kétszer négysávos autópályák, gyorséttermek, benzinkutak, motelek és shopping stripek végtelenül ismétlődő mintázata, akárhová nézek, ugyanaz a látvány, ugyanazok a szagok, hangok, ugyanazok az arcok, mosolyok, fogsorok, Amerika nem álom, de nem is valóság, egy virtuális tér, fikció, ami megfertőzte a világot, egy gigantikus hologram, minden egyes elemében fellelhető a teljes információ, háromdimenziós rémálom, amibe úgy hatolhatsz bele, mint egy igazi rémálomba, a monotónia utópiája, ahol minden megkaphatsz, de nem tudsz vele csinálni semmit, mindenki boldog, mint a mennyországban, és fel sem fogják, hogy a pokolban táncolnak, a halál végre meglelte ideális lakóhelyét, bármit teszel, annak köze van a világvégéhez. Észreveszem, hogy egy ideje csak én beszélek, Joe Capgras némán bámul, aztán hangos röhögésben tör ki, és leöblítjük a cuccot hideg Shinerrel, úgy szorongatom az izzadó barna üveget, mintha össze akarnám roppantani, a szúrós folyadék lemarja a füstöt a torkomról. Nem bírom levenni a szemem a vágásról Joe Capgras hasán. Kíváncsi vagy, hogy szereztem, kérdezi, amikor észreveszi, hogy bámulom, én meg némán bólintok. A játszótéren mindig én voltam a legádázabb gyerek, mindenkibe belekötöttem, nem néztem, hogy nagyobb vagy erősebb nálam, kihasználtam a meglepetés erejét, nem akartam hegek nélkül meghalni. Nyolcszor lőttek meg, és mindegyiket túléltem, mondja, és megmutatja mind a nyolc sebesülését, és elmondja a történetüket, halálos sebek, az orvosok nem hitték el, hogy túléli, mégis itt van. Engem nem fognak kinyírni soha, mondja, és akkor leesik, hogy Joe Capgras tényleg azt hiszi, hogy halhatatlan, és arra gondolok, hogy talán itt Amerikában tényleg halhatatlanok az emberek. Joe Capgras kérdez valamit, de mintha csak magamnak tennék fel kérdéseket, nem válaszolok, és a szemembe néz, most látom először komolynak, soha nem megyek vissza, mondja, oda soha többé nem megyek vissza, aztán feláll, és a fürdőszobába megy. Hallom, ahogy a vizelete csobog a vécékagylóban.
Hajnalban ébredek, a szám sivatag, széthasad a fejem, merevedésem van, de nincs benne semmi érzéki. Nincs bennem semmi vágy. A szomszéd szobában valaki hangosan horkol, elnyomja a légkondi halk duruzsolását. Feltápászkodom, és kimegyek a fürdőszobába. Joe Capgras nincs sehol. Ahogy visszamegyek az ágyamhoz, megakad a szemem egy barna papírzacskón az asztalon. Belenézek. Tele van tíz- meg húszdollárosokkal. Felkel a nap, és nem tudok visszaaludni, összepakolok, kicsekkolok a szobából, és kiállok stoppolni, nemsokára megáll egy pickupos, az ülésről a padlóra söpri a pornólapokat, és int, hogy szálljak be, a rádióból country szól, a visszapillantóra akasztva egy hatalmas kocka és egy kereszt forog, Jézus sosem néz a tükörbe. Fél órája megyünk a nyílegyenes úton, ügyvédek mosolyognak le ránk a magasból az óriásplakátokról, mint az istenek. Aztán az egyik kereszteződésben feltorlódik a kocsisor, és ahogy elgurulunk a villogó rendőrautók meg az árokba csúszott Ford mellett, meglátom Joe Capgrast. A betört szélvédőn lóg ki a felsőteste, az arcán ugyanaz az eszelős vigyor, vagy lehet, hogy az üvegszilánkok tépték fel a száját, a homloka széthasadt, látom az agyát, ez a seb az utolsó, a kilencedik, én meg arra gondolok, hogy most már soha nem fogom megtudni, miért nem mondta meg az igazi nevét.