Szeifert Natália: Arcvakság
27/01/2025 14:16
| Szerző: Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden héten közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Szeifert Natália Arcvakság című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Szeifert Natália több kötetével az elmúlt másfél évtized során a kortárs magyar irodalom jegyzett szerzőjévé vált, Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban is már több mint öt éve láttuk vendégül ahol a stúdióban Szegő János beszélgetett vele, és a szerző saját írása részletét is felolvasta. Az elhangzott szöveg különlegessége, hogy ezúttal egy olyan regény részletéről van szó, amely még az azóta eltelt években sem jelent meg, az írója közben más művein is dolgozott és másik könyvet is megjelentetett. Az akkori adásban elhangzott részletet a Prosopagnosia munkacímen készülő regényből mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, lejjebb görgetve pedig az eredeti szöveges formájában is elolvashatják.
A szöveg eredeti, írott változata:
Arcvakság
Az utca egyik oldala megvan. A ház, ahonnan kilép, az ő házuk, ha balra egyenesen tart, kiér a Nyugati térre, látja innen. Ha a falhoz lapulna, a forgóóra szélét is látná. Szeretne a falhoz lapulni. Becsapódik mögötte a lépcsőház ajtaja. Magas, kétszárnyú kapu, sokkal kisebb zajjal csapódik, mint amire számít az ember, amikor elengedi. Azelőtt sosem engedte el, de most nem tud megfodulni, hogy becsukja. Nincs zár egy ideje, nem lehet kulcsra zárni a kaput, a házmestert hiába hívják közös képviselőnek, ugyanúgy nem intéz el semmit, csak most már nem az IKV-t, hanem a tolvaj vállalkozókat szidja. Mesélte Ágnes pár napja.
De nem csak ez nem stimmel. Nincs meg valahogy az egész. Ami megvan, az apró síkidomokból áll.
A házfal, a járda, a ház vízszintesen futó osztásai, a párkányok, pinceablakok mellett lepattant vakolat, a járda szélén a kutyaszar, jó, hogy a szélén, nem kell kikerülnie, ha egyáltalán el tud indulni, ha egyáltalán el mer. A saját keze is mozaik, a bot is, amit úgy szorít, hogy fehérlenek a bütykei, minden egy háromszögekből, négyszögekből, parányi rombuszokból és paralelogrammákból álló töredezett felület, semmi sem az, ami, semmi sem olyan, amilyenre emlékezett. Ha emlékezett valamire. Ez egy papundekli-burok, minden csak megközelítőleg olyan, mint azelőtt és mégis minden ismert, nagyjából ott van, ahol lennie kell, az utca innenső oldala, a fény, amit most csíkokra tudna vágni az élei mentén, mert az is papírból van. Mint a napközis kislányok a legyezőt, úgy hajtogatta valaki áttetsző bibliapapírból, felvágható, szétnyitható fény, nem számított erre, nem számított rá, hogy így is lehet valami egészen idegen.
Minden repedést ismer a járdán, kartonjárda, a szélét az előbb vágták le egy kicsorbult sniccerrel és hányaveti pocsolyákat rögtönöztek a behorpadt felületekre, beleszórtak néhány csikket.
Drapp zakók hegyesszögű háromszögei. Horgolt kardigánok sokszögeinek láncolata. Nyitva hagyott cippzárok a munkásszöld kabátokon, két téglalapra osztják a testeket, és fölöttük a fejek, amelyekről nem tud többé semmit mondani. Inkább lefelé néz, szatyrok, istenem, gondolja, a szatyrok, ez a szatyrok városa. Billa, Aranypók, Julius Meinl, a feliratok megvannak, a gyűrődésekben kiesnek belőlük betűk, de legalább ez, a betű megvan, így már matricáskönyv, tudja, mi hova illik, honnan mi hiányzik. És minden cipőt ismer, ami itt koppanhat és csosszanhat, mert ezek az emberek ebben a díszletben mindig ugyanazok a statiszták, mind a saját archetípusának megtestesítője, cipőjük töredezett felszíne, testük, mozgásuk darabossága mögött talán semmi nincs, ahogy saját nadrágszárában, jobb oldalon térd alatt sincs semmi, ami mégis van, az nem ő. Csak egy toldás.
Sokat gyakorolt. A láb kidörzsölte, hólyagosra égette a csonkot, a részt, ahol ő végződik és elkezdődik a toldás. Mostanra elmúlt a fájdalom, már el tud rugaszkodni róla, tudja, mikor és hogyan kell a botra terhelnie a súlyát és mikor kell a súlypontját áthelyezni. Nem hitte volna, hogy ilyen bonyolult, aztán nem hitte, hogy megtanulja. De itt a papírutcán más. Visszafordulni késő, előre menni félelmetes. Bámulnak, bámulnak az idegenek, a város statisztái, az emberek, akik nem igaziak, mert nincsen arcuk, de ők ezt még csak nem is sejtik, egyedül ő tudja, tudja magáról is, neki sincs arca, neki sem dolgozták ki jobban mint másnak, ő is csak töredezett felszínek véletlenszerű összessége, felismerhető szájjal és szemmel, de egészében értelmezhetetlen. Csak be ne vigyék megint, soha nem mondja el senkinek, amit most véiggondol, miközben ellép a kapu elől, botra támaszkodva, fogait összeszorítva. Mintha hungarocellből lenne a fogsora, vagy valami keményebb műanyagból, olyanból, mint a láb. A nadrágja jobb szárában. Ha még soká szorítja az állkapcsát, a fogai belesüppednek az ínyébe, úgy tűnnek majd el benne, mint a kis kavicsok, csigaházdarabok, csirkecsontok, amiket unalmas délutánokon dugdosott az agyagos földbe a Sziráki nagymama udvarán. Valamin tehát lazítani kell, de a botot nem lehet lazán fogni. Lehetne lazábban, de erre képtelen, most ugyanúgy kapaszkodik belé, mint amikor járni tanult vele, a végtelen türelmű gyógytornász hetekig hiába mondta, hogy támaszkodni, nem kapaszkodni, hogy ha dől, akkor meg eressze el, mert hiába segédeszköz, ha a kezében marad, nagyobb kárt is okozhat, de tessék, most megint csak a szorítás maradt, mert itt sokkal nehezebb, mint a kórházban vagy otthon az ágy mellett. Ha most elvágódna, észrevenné-e valaki, idejönne-e valaki, hozzáérne-e valamelyikük? Mondjuk egy munkászöld kabátos. El tudná-e viselni, hogy hozzáér az a valaki, fölsegíti, ne adj isten, hazakíséri vagy ki a térre, leülteti a Skála Metró üvegtömbje elé, egy kikerülhetetlen jótét lélek, akit ő soha többé nem ismer majd meg.
Senki sem kedves, senki sem visszataszító, senki sem szép, senki sem csúnya, de a legelviselhetetlenebb, hogy senki sem ismerős. És nem tudja, milyenek voltak azelőtt.