Szkárosi Endre: Ráfele

Az óévet lezáró és az új évet kezdő „hosszú hétvége” utolsó napján egy különös alkotó önéletrajzi kötetének részletét tesszük közzé itt, a Klubrádió honlapján az internetes irodalmi rovatunkban. A két és fél évvel ezelőtt, alig 70 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Szkárosi Endre rendhagyó költő volt, akit talán a hűség fogalmával lehet legjobban jellemezni: hűséges volt az olasz kultúrához, a magánkapcsolataihoz és a hangköltészetéhez is – összefoglalóan szólva az élete tényeihez, amelyeket önéletrajzi könyveiben is megjelentetett. Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban öt évvel ezelőtt az akkor készülő A másik Egy című kötetéből olvasott föl egy részletet az adásban, melyben Marton Éva beszélgetett vele. Mától ezt a részletet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva is meghallgathatják, itt, a cikk alatt pedig szövegesen is elolvashatják.

A szöveg eredeti, írott változata:

Ráfele

(A másik Egy – részlet)

Az ezredforduló táján lehetett valamikor, hogy egy ismert üzletember házában ültünk valahol Budapest környékén egy téli estén, és a számomra többnyire ismeretlen társaságban kellemes meglepetésemre régi festőbarátom, Gábor Áron is ott volt feleségével, Heller Zsuzsával. Áronnal még a nyolcvanas évek művészeti életéből ismertük egymást, egyszer egy kiállítását is megnyitottam a Francia Intézetben. Most egyszer csak azt mondta megszokott csendes, de határozott hangján: „kellene már valami komoly munkával előállnod!” Meglepett a kendőzetlen jelzés, kikerekedett szemmel néztem rá, ő folytatta: „olyan nagyszerű dolgokat csináltál, de az utóbbi időben kicsit mintha eltűntél volna”. Nyilván volt tudomása az életem alakulásáról, és kívülről jobban rálátott alkotói jelenlétem intenzitásának hullámvölgyére, mintsem én belülről.

Valóban, utolsó (egyben a második) verskötetem, a Galántai Györggyel készített Szellőző Művek 1990-ben jelent meg. Sokat írtam, publikáltam persze azóta is, főleg tanulmányokat, de verseket is, sokat léptem fel performanszokkal, koncerteztem itthon és külföldön, de költői-művészi működésem tárgyi megörökítésével keveset foglalkoztam. Több kazettánk is megjelent a különböző zenei formációkkal, amelyekben dolgoztam, a Konnektorral, a Spiritus Noisterral, a Towering Infernóval, utóbbival már egy cédé is – de ezek mégiscsak közösségi munkák voltak, ráadásul a műsoros kazetták jelentősége kezdett elhalványulni a korszerű cédééhez képest. Kiadtunk pár szép katalógust is egy-egy projekt kapcsán, de az észlelhető súlyú kiadványok, költői munkám személyes lenyomatai összességében valóban hiányoztak az életemből egy ideje.

Megértettem, hogy rövid időn belül össze kell raknom vagy egy kötetet, vagy egy hangköltészeti cédét. Eléggé ismert voltam mint hangköltő, de a vonzó performanszok, a rádióelhangzások nem maradnak meg az időben. Mivel az évek során számos profi minőségű hangfelvételem, hangversem készült itt-ott, amióta pedig rendszeresen dolgoztam Hortobágyi Lászlónál, az ő stúdiójában is, ezért egy reprezentatív hangköltészeti cédé megvalósítása életszerűbbnek tűnt elsőre, mintsem egy könyv elkészítése. Felkerestem hát a zenei kazettáinkat korábban kiadó-forgalmazó Bahia vezetőjét, Bognár Attilát, aki örömmel állt terveim mögé, és ami még fontosabb, komoly biztatást adott.

Ami a hangfelvételeket illeti, azok időben elég széles spektrumot jelenítettek meg. Az első anyag még 1986-ban készült az Új Hölgyfutár Revue Halál-számába, amelyet a Vigadó Kamaratermében mutattunk be, és az ihlete közös barátunk, Hekerle László szégyenteljesen korai kórházi halála volt. A színpadon három fiatal nő feküdt hason meztelenül egy-egy alacsony, alufóliával leterített boncasztalon, pirosra, fehérre, zöldre festve, én kék köpenyben és gumikesztyűben mostam őket egy vödör vízből. E rituális aktust telítette meg a többszólamú, beszéd- és énekelemekből összerakott, amolyan siratóként szolgáló hanganyag. Aztán ott volt a Hajdu István felkérésére az Ernst Múzeum „Az idegen szép” című kiállítására csak beszédelemekből épített, ritmikus hangvers; a rádió egy alkalmi éjszakai műsorára készített, idült szignál Éjszaka címmel; és bekerült a Hajnóczy Péter emlékére írt énekvers, az Avec ma solitude is. Az újabb munkák közé számítottak azok a felvételek, amelyeket nemrégiben készítettem Hortobágyinál, mintegy ajándékba a lányaimnak – ezek fájdalmasan izgalmas lélekkel készült alkotások voltak, címük a lányaim neve, Niké, Agapé.

Nem akartam persze reflektálatlanul hagyni zenekari munkásságomat sem. Ezért a két utolsó darab a Spiritus Noister Nemzeti zajzárványok című koncertanyagának egy különleges dala, a Gépmadár-dal lett, amelyet Ladik Katival énekeltem, illetve a Konnektor Petőfi-adaptációjának angol nyelvű változata, a Szörnyű idő, vagyis a Horrible Days. Így az egyéni hangköltészeti megjelenést a számomra mindig oly fontos kollektív művészi tapasztalat dokumentumai egészítették ki.

Hátra volt még a lemez címe. Mindenféle az eszébe jut az embernek ilyenkor, a végső megoldás azonban mindig olyan frappánsan ötlik fel, mintha kezdettől fogva szó sem lett volna semmi másról. Megint csak egyszerű, kézenfekvő címet akartam, minél kevesebb szöveggel. A legegyszerűbbnek az látszott, ha a nevem valahogy kerüljön egybe a címmel, és a fedőlapon nem marad magyarázkodás. Így is lett a lemez címe: „szkárosicon”.

(Kiemelt kép: MTA BTK ITI/Wikimedia Commons)