Solymosi Bálint: Előszó helyett

Solymosi Bálint a magyar irodalom fenegyerek típusú alkotója, életútját váratlan váltások és karakán önpozicionálás jellemzi. Négy és fél évvel ezelőtt láttuk vendégül őt Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, Vakrepülés című regényének megjelenését követően, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele. Az adásban a költő-író Solymosi egyaránt olvasott versei közül és készülő regényéből is egy részletet, most ezt az utóbbit érhetik el és hallgathatják meg mától itt, a Klubrádió honlapján is, amelyben az elbeszélő fiatalkori, múltbeli szakítására emlékezik vissza – már ebből a regénykezdetből is jól érzékelhetően – érzékenyen pulzáló, latensen szegmentált prózanyelven. A szerző saját felolvasását a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgahatják meg, lejjebb görgetve pedig szöveges formában is elolvashatják a regényrészletet.

A szerző környezetéből éppen a napokban tették közzé, hogy Solymosi Bálintnak sürgős szüksége van rengeteg véradományra, így kérjük, hogy aki teheti, irányított véradás útján segítsen az alkotónak a hivatkozásra kattintva olvasható útmutató szerint. Bár Solymosi regényrészletének honlapunkon való közlését már évekkel korábban időzítettük a mostani hétvégére, reméljük, így is sikerül ráirányítani a közösség figyelmét a neki nyújtott segítség fontosságára.

 

A szöveg eredeti, írott változata:

Előszó helyett
(regényrészlet)

Elválnak útjaink, ne haragudj!, mondta nekem éjjel a lány.

Mélyfekete szeme könnytől fénylett a Gesztenyéskert fái alatt; stílus kérdése, nem ájultam el ettől a mondattól, nem hatott meg, ráadásul tisztának éreztem magam és férfiasnak.

Elhúzol a vérbe!, kiáltott rám aztán délelőtt. Így kétségtelenül hatásosabb volt, ám addigra annyira fáradt lettem, hogy meg se rezdültem; a magukat legyőzhetetlennek képzelő emberek tébolyult nyugalma árasztotta el a lelkemet, és olyan erő, amivel tán soha nem bírt még élőlény.

Mikor beszélgettünk, néhány kivételesnek mondható helyzettől eltekintve, arcunkon ott maradt az a mindkettőkre oly jellemző félmosoly; ebből a félmosolyból most azt a nevetséges következtetést vonhattuk le, amely szerint már kapcsolatunk legelejétől áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttünk; és hogy ezt tudtuk, de nem vettük figyelembe. Tetszettek egymásnak halálfélelmeink, mondtam magamban később.

 

Az arc fagyott sár, vagy sárszínű üvegmaszk szilánkokra zúzva, amelytől képtelen megszabadulni az amúgy könnyűnek érzett koponya, holott úgy nézek magam elé, mintha már leszakadt volna; az iszapba zuhant, körülölelte az örvénylő, megsárgult faleveleket és mindenféle szemetet magával sodró eső, és most a víz azon fáradozik, hogy magával vigye, vagy megsemmisítse. Minden elfogadható, nem úgy, ahogy én magamat viselem; ez, és ez a fantáziálás is merőben értelmetlen. Az arcom leszakad, ahogy mondják, de nem…, valami miatt nem engedi el a koponya, annak ellenére, hogy kiszámíthatatlan, rángásszerű izommozgással ejtem a fejemet le, mindegyre lejjebb, míg aztán szinte már a járdán lezúduló esővíz fürdeti; fürdeti a két kar, a két láb.

A váratlanul nekieredő jéghideg eső fájdalommentes, zsibbasztó, miriádnyi tűszúrása által formálódó alak – szürke árnyék az októbervégi felhőszakadásban. Ez a szürke árnyék a régi szálláshelye felé halad az Alma utcai emelkedőn, hétrét görnyedve, nyelvével saras álarcát böködve és nyaldosva belülről. Mi ez? Valami balsejtelemről lehet szó, gondolja, csakhogy; például ha nem érne föl, azon pont annyira lenne meglepődve, mint azon, hogy most hirtelen mámorító íz jelenik meg nyelvtövénél, édes ízt érez a szájában, fémeset, hűvöset, de akármint van, édeset, és önmagában már ez megelégedést hoz a számára. Kevéskét, ám mindössze ennyi és semmivel nem több szükséges annak megállapítására, hogy maradt a szokott, szelíd, becéző viszony tudata és teste között, amely fiatalságának és egészségének és az ő kérlelhetetlen gondolkodásmódjának megható utózöngéje lehet. Mivel nem fiatal és nem is egészséges, nem minta egy pillanatra is törekedett volna rá, hogy megőrizze fiatalságát és egészségét; ennek ellenére egy tál savanyú levest képzel maga elé, szálláshelyének kis asztalkájára az októberi alkonyatban.

Az előző éjjel szakítottak Pálmával, illetve a lány azzal a lidérces flegmaságával meg a hunyorgó éleslátásával rávette, hogy lépjen le tőle; így tehát most ez a figura Royal írógépével és a lábzsákjával a hóna alatt kapaszkodik felfelé az Alma utcán, nem érzi az arcát, a testét. Nem csak akarat, és megfelelően kitartó munka kell ahhoz, hogy ne fagyjunk meg, hanem szükségeltetik hozzá az alapos körültekintéssel kiválasztott öltözék is. Az elmúlt teleket egy hosszú, csontszínű ballonkabátban vészeltem át, épp olyanban, mint amilyent kamaszként viseltem. Néhány nappal ezelőtt azonban, amikor valahol ottfelejtettem, Pálmától kaptam egy számomra felfoghatatlanul elegáns kabátot, amely annak ellenére meleg, hogy egy háromnegyedes átmeneti.

Az utóbbi napokban a kezembe nyomott néhány holmimat, hogy vigyem onnan, így a könyveimet, a jegyzetekkel telt dobozaimat, de olyat is, amiről tudtam, Ulrik cucca. Ez az ő kabátja volt, ebből Pálma nem csinált titkot; Ulrik lett most a lány szeretője (ha a státuszt vesszük, és én akkor a kedvese volnék, azaz majdnem a szerelme). Nem sok hiányzott ahhoz, hogy szerelmesek legyünk; másként mondva – csaknem minden, gondolom. Mindez azonban már a múlté… van vagy tizenhat órája.