„1%
Belső közlés

Spiró György: Nagy nyelv

29/08/2021 16:43

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Spiró György Nagy nyelv című esszéjét hallgathatják meg a szerző elaődásában.

 

2021. augusztus 29. 2021.08.29. Spiró György: Nagy nyelv
06:08
00:00

Spiró György öt évvel ezelőtt volt a Belső közlés című irodalmi műsorunk vendége, ahol Szegő János beszélgetett vele életművéről és aktuális munkáiról. A rangos és jól ismert író prózai, drámai, műfordítói és tanári pályája mellett számos esszét is írt, ezek közül olvasott föl egyet ebben az adásban a Klubrádió stúdiójában.

A szocializmus utolsó évtizedei alatt játszódó és mától itt, a honlapunkon is meghallgatható szövegben egy figyelemre méltó személyes történetet mesél el. Szovjet ellenzéki értelmiségi körökkel való találkozásának leírása során (akik közül – mint írja – néhány évvel később Nyugaton többen milliárdosokká váltak például kicsempészett képeik eladásából) valójában a nagy lélekszámú nemzetek tagjaira jellemző lenézésről értekezik a kisebb lakossággal bíró országok fiaival szemben egy jelenet szórakoztató megidézésével és pikírt zárlatával, emellett pedig a legendás magyar művészettörténészt, Körner Évát is megidézi, miközben személyes pozícióját a közösségi és az egyéni kívülállás között váltogatja.

Spiró György kapta az évad legjobb magyar drámájáért oda?
Spiró György Kossuth-díjas író / MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
 

Az esszé a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.

Az esszé eredeti, írott változata:

Nagy nyelv

Körner Éva neve volt a varázsszó, minden ajtó kitárult.

Szállodából nem volt szabad telefonálni, csakis lehetőleg távoli utcai fülkéből. Nem mintha ne tudták volna megállapítani így is, hogy ki a hívó, de legalább küzdjenek meg érte, ez volt az elv.

Nem kérdezték, ki vagyok, azonnal fogadtak. Nyugatiaknak számítottunk, üzletet szimatoltak bennünk. Éva rendezett Pesten néhány kiállítást, élő festőktől is kicsempészett pár művet, sőt el is kelt fű alatt némelyik, nem volt hát a szakmában senki, aki ne becsülte volna. Némelyik művésznek üzent is ezt-azt általam.

Tömegesen csempészték ki Nyugatra a tízes-húszas évek orosz, lett és litván futurista és expresszionista képeit, meg a hetvenes-nyolcvanas évek tiltott neoavantgárdját. Erős állú, alacsony homlokú, szőke vagy szőkített, francia festékkel kipingált, erősen illatozó, nyugati eleganciával öltözködő, határozott fellépésű hölgyek intézték a képek felvásárlását, tárolását és szállítását; otthon a társbérletben is magas sarkú cipőben tipegtek; többnyire sikerült férjhez menniük a gyanútlanul Moszkvába keveredő nyugati palikhoz, útlevelet és vízumot kaptak, és hazatérhettek családlátogatásra, hogy persze cserébe egyéb szolgáltatásokat is végezzenek.

Lakásként is szolgáló tetőtéri műtermekben meg sötét társbérletek zsúfolt, galériás szobácskáiban ütött-kopott dossziékból előhúzott csodás grafikákat és festményeket vehettem a kezembe, jó részük még azokban az években a legnagyobb amerikai és ausztráliai gyűjteményekbe került. A szűkölködő festők és szobrászok a kötelező teával traktáltak, és kedvesen, sőt tisztelettel beszélgettek velem, pár év múlva Nyugaton milliárdosok lettek.

Történelmünkben ritka, hogy egy magyar iránt az oroszok bárminemű érdeklődést tanúsítsanak. Mi a fordulat előtti évtizedekben Nyugatnak számítottunk a számukra, rajtunk keresztül vergődhettek a nemzetközi piacra, így még velem is szóba álltak, holott nem voltam se galériás, se csempész, se műtörténész, se újságíró, csak egy magyar – elég volt Évára hivatkoznom.

Mélyen ismerték az európai művészetet is, a sajátjukat is. Szűk kör volt az övék, egy falu, és egymás között házasodtak. Szegények voltak és függetlenek, bámulatra méltó öniróniával és a hivatalosság iránti gúnnyal fölfegyverkezve. Szabad emberek csapongó, ám tárgyszerű fantáziával; a realizmus nekik, a meggyőződéses formalistáknak is vérükké vált. Sokszor tűnődtem, mit értenek a megvalósult szocializmust gúnyoló műveikből Nyugaton. Jószerivel semmit. Ott, ahol lett volna értő közönségük, otthon, nem állíthattak ki. Azóta már egykori hazájukban sem érteni a célzásaikat. A korabeli propaganda képei, amelyeket kiforgatva idéztek a műveikben, eltűntek, hajdan életveszélyesen pimasz képeik talajtalanul lebegnek a semmiben, ők pedig beleöregedtek a gazdagságba odakint.

Lassan fogtam fel, hogy noha ajnároznak, valójában megvetnek. Nem illik kis nemzet fiának születni, de ha megszületik is, arra való, hogy szolgálja a nagyot. Az ő világukban nemigen létezik személyes ízlés. Kollektív elismertség lehetséges, vagy semmilyen. Kijelölődnek üstökösök, és hosszú csóva tapad rájuk. A csóvában vallásosan rajonganak a magért évtizedekig is akár, függetlenül attól, merre visz az útjuk.

Ilyen zárt körben elég egyetlen rosszul megválasztott szó, az ellenzéki közvélekedéssel nem teljesen egyező vélekedés, és megfagy a levegő, árulóként bélyegeznek meg, az üstökösök úgy kezdenek viselkedni, mint az általuk megvetett ideológiai titkárok.

Egyszer Moszkvában vacsorára hívott egy leningrádi szobrász, jön két szobrász Dél-Oroszországból, remek palik, érdemes őket megismernem. Amikor megérkeztem, éppen húst darabolt. Hol szerezte? – kérdeztem álmélkodva. Legyintett. Mindig lehet húst szerezni, csak nem az üzletekben.

Különös fűszerek kerültek elő, mindenféle zöldség, a leningrádi szobrász úgy sürgött, mint egy szálloda séfje. Beállított a két délorosz, innivalót hoztak meg zöldségeket, és ők is nekiálltak főzni. A szűk konyhában immár hárman dolgoztak serényen, én az ajtóból figyeltem. A semmiből is tudnak főzni az oroszok, de ha éppen kedvük támad, előteremtik az alapanyagot is.

Az étel szépen főtt, de feszültséget érzékeltem. Kiderült, hogy most találkoztak először, addig hírből ismerték egymást; beszélgetni kellett volna, de nem ment. A házigazda, az északi orosz nem értette a déloroszokat. A déloroszok ritkán használatos szavakat, rég kiveszett fordulatokat és olyan szavakat használtak, amelyeket én a szlovákból és a lengyelből ismertem, de a leningrádi sose hallotta őket.

Megkérdeztem, most ukránul beszélnek-e. Dehogy, ez az ő orosz anyanyelvük!

Nagy nyelv.

A leningrádi srác türelmetlenül fordult hozzám:

– Ha érted, akkor fordíts!

Jól elvoltak, döntötték magukba a vodkát, a végén már nem kellett tolmácsolnom, holtfáradtan nyúltam el egy kanapén. Meg voltam elégedve magammal. Jobban értettem az anyanyelvüket, mint ők maguk. Kisnemzeti gonoszsággal még azt is nyugtáztam, hogy a három avantgárd szobrásznak, akikre oroszok lévén világhír vár, és akiket soha nem látok többé, egyetlen művét sem ismerem.

Szerző: Pályi Márk / Klubrádió