Szerb János: Egyetem tér, hajnali ½ 5

Szerb János a hetvenes évek budapesti pszeudoavantgárdjának legendás alakja. Antiköltőnek tartják, de némely verse igazán rászolgál a valódi költészet címére is, noha írásai nagy része valóban jobban hasonlít konceptuális képzőművészeti alkotásra. Szerb Antal özvegyének fiaként született 1951-ben. Édesanyja örökbe fogadtatta hajdani férje szüleivel, hogy az ő nevét viselhesse és örököse legyen, Szerb Jánosra azonban ez roppant súlyként, sosem kívánt teherként nehezedett.

Erről mesélt Belső közlés című műsorunk róla szóló adásában is két hajdani jóbarátja, Györe Balázs és Tábor Ádám, ahol Györe meg is szólaltatta Szerb verseit. Ezeket külön itt is meghallgathatják, írott formában pedig itt is olvashatnak tőle még néhányat.

Szerb János verseinek különös vonása, hogy gyakran olyan közönséges formában használ bennük alpári kifejezéseket, amit egy „igazi” költő valószínűleg soha nem engedne meg magának. Ilyen a Szerb János, 1975. máj. 31-én vagy a Járkálj csak, gúzsbakötött! című verse is, amelyek függetlenül ettől méltán tarthatnak számot a kor miliője iránt érdeklődő olvasó figyelmére. Emlékezés egy különös nyár-éjszakára c. négysorosa pedig Ady híres versének korszakos, a modernitás absztrakt térfelfogásába áthelyezett parafrázisát adja.

Ahogyan Szerb írásainak többsége, a mától itt a honlapunkon is meghallgatható verse is erősen a korszakba és a helyzetbe ágyazva fogalmazza meg közérzeti reflexióját. Szerb János, aki végül tibetológusként Bécsbe disszidált, majd 1987-ben öngyilkos lett, előnyös képességei ellenére is mindig lenézte önmagát és úgy érezte, mások is lenézik; holott valójában Egyetem tér, hajnali ½ 5 c. versében is rikító erővel láttatta, ahogy a vasfüggöny a személyiséget és a természet élményét is tönkreteszi, s ami még kínzóbb: hogy kortársai épp ezt tartják természetesnek.

 

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A vers eredeti írott változata:

Szerb János: Egyetem tér, hajnali ½ 5

Akik ma hajnalban együtt voltak,
és egy ócska, szar kis Fiatra támaszkodva
bámulták a napkeltét,
és arra gondoltak, hogy a Kikelet
                                            itt
                                            Keleten is
                                            olyan, mint
                                            Nyugaton,
biztos nem számoltak az alkonyattal,
pedig aki e kettőt egybeveti,
és felelőssége teljes tudatában kijelenti,
hogy magát szimpatikus fiúnak tartja
(bár Tzara ezt is már rég kitalálta),
az tudja, miért utálom magam annyira.