„Klubrádió“
Belső közlés

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig – A magyar költészet napjára

11/04/2020 06:34

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

Ma van a költészet napja. Mától fogva a koronavírus terjedésének megakadályozása céljából bevezetett karantén időszakának végéig a Klubrádió honlapján minden nap közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül, hogy az otthon maradást ezzel is tartalmasabbá, könnyebben elviselhetővé tegyük. Az első napon Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versét hallgathatják meg Pál András, a Radnóti Színház művészének előadásában. A hanganyagokat Pályi Márk, a Belső közlés szerkesztője válogatja.

2017. december 18. Belső közlés (2017.12.18. Petri György verse)
06:05
00:00
A magyar költészetben József Attila után talán Petri Györgynek van a legtöbb ikonikus verse – amelyet olvasói kívülről tudnak, egy-egy idézetét metaforaként használják a legváltozatosabb helyzetekre. Ezek közé tartozik a Hogy elérjek a napsütötte sávig című költemény is. Petri a versben egy tizennyolcéves kori esetét, egy hajléktalan nővel való, élvezet nélküli szeretkezését írja le, szándékos önlealacsonyítását és visszavágyódását a látszólagos egyértelműségek világába, mindezt a korai Kádár-kor nyomasztó légkörében, amely nem sokban tért el a közösülés helyszínéül szolgáló pinceodútól. A fullasztó üreg és a fényes felszín ellentéte meg is bicsaklik a versben, hiszen az elnyomásban a hétköznapi felszín és a sötét lyuk között nem húzódik igazi különbség. Ahhoz ellenben önként kell vállalnunk az alámerülést a még mélyebb bugyrokba, hogy az elnyomás valódi mibenlétét a bőrünkön megtapasztalva egyáltalán fogalmat vagy elképzelést alkothassunk a lehetséges valódi tisztaságról, s ez a kép még akkor is hamis lesz és lehetetlen. Petri ezzel mintegy az akkori ellenzéki értelmiségnek is tükröt tart.

A korlátozások bevezetéséig Pál András évek óta rendszeresen fellépett a Valcz Péter rendezésében összeállított, Kezdhetek folytatódni című Petri György-estjével a Radnóti Színházban. A műsor talán a jövőben is folytatódik, hiszen Pál előadásmódját maguk Petri György szakértői is első rangúnak ítélték meg.

A verset a fenti lejátszás gombra kattintva hallgathatják meg. Az adást, amelyben a felvétel először elhangzott, itt hallgathatják meg.

A vers írott szövege:

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.