Puskás Panni: Mielőtt meghalunk
14/12/2025 20:49
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Puskás Panni Mielőtt meghalunk című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Puskás Panni írót, a Színikritikusok Céhének társelnökét A rezervátum visszafoglalása című kötete kiadását követően láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban. A szerző azóta Megmenteni bárkit című második regényét is megjelentette, amelyből épp most mutatja be új előadását az Örkény Színház is. Puskással a Klubrádió stúdiójában Marton Éva beszélgetett, és az író felolvasta jelenleg is készülő, harmadik regénye kéziratának egy részletét is – ezt meghallgathatják mától itt, a honlapunkon is, ha a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintanak; lejjebb görgetve pedig szövegesen is nyomon követhetik a felolvasás szövegét.
A regényrészlet eredeti, írott változata:
Mielőtt meghalunk
Hazafelé tartok a görögdinnyével, egy kiló paradicsommal és négy fej hagymával, amikor elkezdődik. A Corso Giacomo Matteottin megyek, és úgy érzem, egyre nehezebb minden lépést megtenni. A szokásos fájdalmat kezdem érezni a gyomromban. Próbálok sietni, hogy hazaérjek, mielőtt rosszabbra fordulna. Érzem, hogy nem fog menni. Hogy nem fogok hazaérni. Térdre rogyok az utcán, a csontom hangosan koppan a térkövön. Úgy érzem, mindjárt meghalok. A dinnye kigurul a kezemből, egy öltönyös férfi majdnem átesik rajta az elektromos rollerével. Dühösen fordul felém, ám ekkor észreveszi, hogy rosszul vagyok. Odajön, kérdezi, hogy mi a bajom. Mindjárt elmúlik, mondanám, de nem bírok megszólalni. A kezemet a hasamra szorítom, összegörnyedek. Odajön egy unokájával sétáló nagymama is, a hajléktalan utcazenész az út másik oldaláról és pár másnapos fesztiválozó. Segíteni akarnak. Ha tudnék üvölteni, most azt üvölteném nekik, hogy nem kell a segítségetek, takarodjatok. Helyette a földön fekszem, folynak a könnyeim. Arra vágyom, hogy ne lásson így senki. Szánalmas vagyok. Egy közepesen súlyos megoldandó probléma az öltönyös férfinak, a hajléktalannak, a nagymamának és a fesztiválozóknak, amit ha megoldanak, akkor holnap reggel is elégedetten nézhetnek majd tükörbe. Fel akarok állni. Már látom is, hogy az öltönyös hívja a mentőket. Dühös vagyok, minden izmom megfeszül. Miért nem lehet az embert békén hagyni? Valaki egy vizes törülközőt szorít a fejemre, találgatják, mi lehet a bajom. Műanyagpalackot nyújtanak felém, hogy igyak. Hát, nem értitek, hogy nem bírok megmozdulni? Hogy basznátok meg a műanyagpalackotokat meg a vizes törülközőtöket. A lelkiismereteteket megnyugtató látszatmegoldásaitokat. Rajtam nem tudtok segíteni.
A kedvenc belvárosi cukrászdánkban ülünk, amikor bombatámadás éri Budapestet. Az első hordóbomba iszonyú robajjal csapódik be valahol a közelünkben, apu tányérján megremeg a franciakrémes, a húgom sírni kezd, anyu megfogja a kezét. Felállunk, kimegyünk a cukrászda elé, ahol a délutáni dugóban az autósok lélekszakadva dudálnak vagy próbálnak rálépni a gázra. Mások kiszállnak a kocsiból és szaladni kezdenek. Teljes a káosz. Mi is rohanunk a Kossuth utcán, át a Hotel Astoria romjain. Jobbra fordulunk a Kiskörúton. Nem tudom, hova rohanunk, mert haza úgysem mehetünk. A házunk mostanra romhalmaz, ahogy az ELTE összes épülete is, vagy a Nemzeti Múzeum, a Szabó Ervin Könyvtár. Nem maradt belőlük semmi. Az összedőlt épületek alatt véres holttestek. Könyvtárosok, könyvtári ruhatárosok és büfések, a gyerekkönyvtár olvasói, egyetemi tanárok, tanszéki ügyintézők, hallgatók, teremőrök, diákcsoportok, az osztálytársaim, a húgom ovistársai. Az én hörcsögöm és a húgomé, a nagyszüleink, a szomszéd Marcsi néni, az osztálytársaim, a húgom ovistársai. Mozdulatlan, összezúzott testek. Vagy még rosszabb, ha élnek. Még egy kicsit mozognak, addig fáj nekik, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig. Vagy túlélik, és örökre erre a napra fognak gondolni. Az emlék megkeseríti később az összes boldog pillanatukat. Nem fogják érteni, miért éppen ők jutottak ki, amikor sokan mások ott maradtak. Rossz lesz a lelkiismeretük. Vagy megtérnek.
Mi a híd felé rohanunk. Átmegyünk Budára, mert apu szerint ott nagyobb biztonságban vagyunk. Tudom, hogy gyorsan át kell érni. Tudom, hogy az marad életben, aki először átér a hídon. Apu és anyu nagyon gyorsan futnak, le akarják egymást előzni. A húgom lemarad, nekem is szúr az oldalam, kifulladok, hallom a húgomat sírni. Nem szabad hátra fordulnom. Ha megfordulok, meghaltam. Ha vonalra lépek, akkor is meghaltam. Állok mozdulatlanul, a másik parton csak a Gellért Fürdő maradványait látom. Sosem voltam a Gellértben, ezt fel kellett volna írnom a bakancslistámra. Apu és anyu már sehol. Valamelyikük meghalt. Az, aki később ért át a hídon. Apu sokkal jobb futó, mint anyu. A húgom a hátam mögött zokog. Megfordulni nem szabad. De hátrálni talán igen. Megpróbálom, óvatosan lépek egyet hátra. Nem történt semmi, minden csöndes. Akkor lépek még egyet. Ez is sikerült. Egyre gyorsabban lépkedek, figyelek, hogy semmiképp se lépjek vonalra. Már majdnem ott vagyok, de akkor eldörren egy fegyver. A golyó a hátamon keresztül a hasamba fúródik. Nem volt érvényes hátrálni. Előre tisztázni kellett volna a szabályokat, ez így nem igazságos, gondolom. Aztán meg, hogy mindegy, mert a világban úgysem maradt már semmi öröm, meg bánat sem. Üresen esem össze Aleppo belvárosában, a térdem hatalmasat reccsen a betontörmeléken. A húgom hangját sem hallom, csak egy rádióét a távolból. Az ENSZ főtitkára szerint a városban csapdába esett több mint negyedmillió ember sorsa rendkívül aggasztó. Humanitárius katasztrófát emleget.
Kórházban ébredek. A fájdalmaim megszűntek, kellemes bódultságot érzek. Fel kéne állnom, nincs időm itt feküdni. Gondolkodom, hogyan kéne kihúznom a kezemből az infúziót úgy, hogy az ne tegyen bennem nagyobb kárt. Bejön a nővér, azt mondja, ne húzkodjam az infúziót, mert abból jön a morfium. Ennek nem örülök. Mondani is akarom a nővérnek, hogy nem örülök neki, de egy szó sem jut eszembe olaszul. Sem angolul, sem bármilyen hasznos nyelven, csak magyarul. Inkább nem mondok semmit.
(Kiemelt kép: litera.hu)
