Izsó Zita: A hit fokozatai
16/07/2023 18:50
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Izsó Zita A hit fokozatai című versét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Az 1986-ban született és az utóbbi években Prágában élő magyar költőt, Izsó Zitát Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk indulásának második évében láttuk vendégül a stúdióban, ahol több versét is fölolvasta, köztük azt A hit fokozatai címűt is, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak. Korábban már közzétettük tőle ugyanitt a Halleves című versét is Pertics Villő színművésznő előadásában, amely a Tükörfordítás c. kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunknak abban az adásában hangzott el másfél évvel ezelőtt, amelyben a két héte itt a honlapon elérhetővé tett Jassó Judit-aforizma is, amikor is a kultúra és az abúzus összefüggéseivel foglalkoztunk az adás vendége, Réz Anna erkölcsfilozófus segítségével.
A mától itt is meghallgatható versét ugyanakkor Izsó Zita még jóval korábban, kilenc évvel ezelőtt olvasta föl a saját hangján. A vers jellegzetes darabja Izsó érzékeny költészetének, amely a rádiófelvétel évében Színről színre címmel kiadott második kötetében látott napvilágot eredetileg.
A vers a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.
A vers eredeti, írott változata:
A hit fokozatai
Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.
Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni.
Ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.
Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,
amit mások csak a húsáért tartanak.
