Kőrössi P. József: Elmasina

A Nagyváradon Papp József néven született költő, író és szerkesztő az erdélyi magyar ellenzéki értelmiséggel fenntartott kapcsolatát követően névházassággal alig harmincévesen Budapestre menekült át, ahol a rendszerváltás után az egyik meghatározó független könyvkiadóként működött, és az állandó pénzhiányban partizán módjára keltette új életre a könyvkiadóit, szüntelenül szövetségeseket keresve vállalkozásaihoz. Bár e vállalkozásaival időnként nem csupán ő, de még a szerzői is rosszul jártak, a kulturális és művészeti életet egy olyan tőkehiányos időszakban gyarapította mégis gazdagon, amikor a nem profitorientált kiadók menedzselése halálraítélt vállalkozást jelentett és csak a lehetetlen akadályokat is kiálló küzdők maradhattak talpon. Az igazán hűséges kiadók szerzőiknek nem csak a jól eladható, hanem valamennyi művét megjelentetik, Kőrössi így maradt hűséges Eörsi Istvánhoz és Konrád Györgyhöz, de ő adta ki Halda Alíz Magánügy című könyvét is. És miközben egyik elsőként vezette be – de sok későbbi szereplővel ellentétben mindvégig igényes és ízléses módon – a politikai kötődését vállaló könyvkiadást, anekdotázásaival nyilvános megszólalásaiban is esélyt teremtett feledésbe merült szerzők, többek közt a fiatalon elhunyt erdélyi író és színész, Darkó István újbóli felfedezésére.

A Kőrössi P. József által választott zene a Belső közlésben

 

Kőrössi P. Józsefet hét évvel ezelőtt láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol szerzői és könyvkiadói pályájáról is mesélt Szegő János műsorvezetőnek, és Darkó Macskarádiójának részletei mellett egy saját tárcáját is felolvasta. Az Elmasina című írás a bekeményítő Ceauşescu-éra idején játszódik, mikor az állambiztonság ellenséges tevékenységet látott abban is, hogy egy vidéki ezermester szórakozásból – még felszállni sem képes – repülőgépet tákolt magának.

Kőrössi a szöveg kísérőjeként az adásba Frank Sinatra Come Fly With Me című dalát hozta magával, és a kérdésre, hogy az íráshoz kapcsolódóan miért éppen ezt a zenét választotta, emlékezetes módon, a műsor történetében egyedüliként azt felelte: „viccből”, s talán nem csupán – mint elmondta – Darkó István úri társaságban tett tréfáinak megidézéseként, hanem saját jogán is ezzel hackelve meg a rádióadás „intézményességét” csakúgy, ahogy elbeszélésének hőse a pártállamot, ő maga pedig a rendszerváltás utáni évek lehetetlen körülményeit is.

A tárca a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg. Az írás eredeti, szöveges változata:

Kőrössi P. József: Elmasina

Péntek este Szücs Lacival a Cyranóban ültünk Nagyváradon, s mint máskor is rendszerint, írót, asszonyt, lányokat és gyermeket beszéltünk ki, anekdotázni kezdtünk. 2013. október 12-én, mellettünk Pályi András ült és hallgatott.

A román–magyar határ melletti faluban, egy harmincegynéhány éves, géplakatosságot tanult fiú, miután apját, anyját, eltemette, egyedül maradt. Lányok után addig sem igen járt, inni nem ivott. Főleg délutánonként, még inkább este unatkozott. Egészen addig, míg hozzá nem kezdett a csűrben egy repülőgépet, egy egymotorost építeni.

Hosszú éveken át építette. Innen-onnan összeszedte, vásárolta, csempészte az alkatrészek egy részét, a többit maga gyártotta, vagy legyártatta.

Ott állt a csűrben készen az egyszemélyes repülőgép, a motorja kipróbálva, álló helyzetben működött. Csak a légcsavar hiányzott ahhoz, hogy átrepüljön azon a „zöld határon”, amelyen, mire ő elkészült, már nagyon sokan átkúsztak. Átcsúsztak-másztak, földön, föld alatt, fűben, fű alatt.

A faluban a szegénység – a nyolcvanas évek legeleje! – felszaporította a malaclopás esedékességét, s nagy erőkkel szállta meg a környéket az akkor már rövid jövőjű vezető, az úgynevezett kondukátor rendőrsége. Házról házra jártak, elsősorban a gazdasági épületekben keresték az ellopott malacokat. Amikor L. portájának hátsó udvarán a kétszárnyú csűrajtó megnyílt előttük, nem hittek a szemüknek. Nem malacot, egy kész repülőgépet találtak. Akkor még nem látszott rajta, hogy egyszemélyes.

Némán körbejárták, bőrkesztyűs kézzel megtapogatták mindenütt, ahol fölérték. Föl sem kapaszkodtak, pedig a kedvükért L. a pilótafülkéhez vezető falétrát fémre cserélte. Ott állt fényesen a kész repülőgép, amelynek csőréről csak a légcsavar hiányzott. L. akkor még nem tudta, mekkora szerencse ez.

Faggatták, mivel foglalkozik, netán pilóta, esetleg repülőgép-építő? Mondta, hogy ez utóbbi sem: paraszt. Megérdeklődték, semmilyen hivatalos irat nem rendelkezett arról, hogy valaki engedéllyel tart a környéken repülőgépet. Arra a rendszámra, amit a felszállásra szinte kész szerkezet két oldalára és a farokrészre közönséges mésszel festettek, még gépjármű-forgalmi engedélyt sem adtak ki.

L. mondta, hogy nem, nem pilóta, repülőn katona korában ült egyetlenegyszer, amikor egyik ezredből a másikba szállították a csapattestet. Nem is ült, állt, mert üllőhely csak tiszteknek jutott. Engedélye nincs, a gépet csak úgy magának, hobbiból építette annak a tervnek alapján, amit egy szaklapban talált. Az ügy érdekében, saját kedvére még románul is megtanult.

Bevitték. Aztán elengedték. Csodálkozott, hogy még csak meg sem verték. Arról azonban meggyőzték, hogy ha a masinának propellerje is lett volna, addig verik, amíg ki nem szedik belőle, mi a francot akart kezdeni a levegőben a barkácsolt szörnyeteggel.

A repülőgépet elkobozták. Katonai ponyvákkal letakarták, a kerítést megbontották. A főútra vezető kanyarban egy lámpaoszlopot is áthelyeztek annak érdekében, hogy a bizonyíték mindkét szárnya a vontatás közben épségben maradjon. Máig emlegetett esemény az a nap, amikor lánctalpas harcigéphez akasztva rendőri kísérettel, villogó katonai járművek felvezetésével a kicsi falun végigvontatták L. masináját. Mert a faluban, miután tudomást szereztek róla, már csak így emlegették: Elmasinája, elmasina. Sohasem derült ki, hogy vajon felemelkedik-e L., legalább egyetlen próbaútra, ha eljön az ő ideje.