Reiki – Szénási Sándor jegyzete

Az egészségügy legújabb vívmánya a kézrátételes gyógyítás, ami teljesen logikus fejleménye a hazai állapotoknak, ugyanis sem komoly állami pénz, sem gyógyszer, sem költséges technika nem kell hozzá, jószerével orvos sem, csodálkozunk is, hogy a kormány nem csapott le rá korábban, méghozzá mohó üzemmódban.

A módszer ugyanis olyan embereknél is helyreállíthatja a testi és mentális harmóniát, akik egyébként betegként csak terhelnék az ellátó rendszert, tekintve, hogy hívei szerint a reiki alkalmazhatósága korlátlan. A minden tekintetben feltámadott exbetegek üdvös távolmaradása így lehetővé teszi, hogy a kormány az ellátásban még véletlenül ottfelejtett maradék pénz zömét is gond nélkül lenyúlhassa.

Szerezhet belőle egy vidéki repteret is. Vagy megtízszerezheti a Magyar Péter elleni lejáratókampány költségeit, ami a pénzégetés különösen hatékony módja, még jobb, mint dupla áron orosz gázt venni.

Amiről beszélünk, az a reiki, és jelenleg az orosházi kórház alkalmazza. A reiki a huszadik század végefelé terjedt el a világban, egyébként nem ősi gyógymód, kitalálója, a japán Mikao Usui 1920 táján álmodta meg. Egy leírás szerint a lényege: a csatornázott univerzális energia segítségével a testben levő toxinok, energetikai blokkok feloldása, ami szemben az allopatikus gyógymódokkal, mindig a gyökér okot szünteti meg.

Nem, most nem megyünk bele abba, hogy mi az az allopatikus, hagyjunk valamit a jövő hétre is.

Ami a fő: a kézrátétel megteremti bennünk a testi-lelki boldogságot, ami a magyar egészségügy működésének amúgy nem sajátja, különösen a műtő előtti reggel nyolctól este hétig tartó várakozás esetén, aminek egyszer magunk is tanúi voltunk.

Amúgy a reikit az orvosok nem tekintik megbízhatónak, ám népszerű és ingyenes, a kórház sem fizet  érte, ezt az Egészségfejlesztési Iroda teszi meg, illetve az irodák lánca, amely uniós forrásból jött létre, és az egészségtudatosság fejlesztését végzi a helyi közösségekben. Ami jó dolog.

Persze, akadékoskodók mindig vannak. Az orosházi kórház egyik munkatársa szerint a reiki bevezetése a korábban normálisan működő Iroda elfajzása, a kézrátétel pedig egyenesen kuruzslás. "Ez már bulvárszint", írja levelében.

Nem értjük ezt a kései siratót. A reiki, bulvárszint ide, vagy oda, régóta áthatja nemcsak a kórházi világot, de a közéletet, sőt a politikát is, ergo azt is régóta tudjuk, hogy a kézrátétel igenis boldoggá teszi a magyart, másra már nem is vágyik. Simogató ujjak alatt fekszik szétvetett végtagokkal, vetített képek űzik ki tudatából a csökönyös valóságot, az érintés melegében álmodja magát boldognak, védettnek, valakinek.

Bár.

Az igaz, hogy egyszer a reikinek is vége van. Az átlagos, általában egy, néha két kezelő által végrehajtott kúra egy, másfél órát jelent, súlyos esetben kettőt. Ezután a már többször említett boldogságérzet persze kitölti az ember belső tereit, ám egy idő után furcsa üresség támad benne, viszketegség lepi el a bőrét, és arra is gondolhat, hogy a korábban bársonyos kéz ujjai mintha megváltoztak volna, sprődek lettek, érdesek, fel is sértik néhol a felhámot, szóval kellemetlenek.

Ideje lenne áttérni egy mozambiki módszerre. Az is kézrátételes, amúgy proximális közvetító imának, PIP-nek hívják, a pünkösdisták különösen szeretik. Ez is mindent gyógyít, tán még a halált is. Sok embernek segít, mondja egy orvos, még akkor is, ha csak placebo.

Pont nekünk való.

Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. április 10-i adásában hangzott el.