Nekünk ide Bős-Nagymaros kell! – Józsa Márta jegyzete

A rezsicsökkentés gondolata nem jár egyedül, a legújabb mesterterv írása közben alighanem az egykori KGST szakemberei fogták a globális terveket dédelgető, fényes tekintetű Duna-melléki kormányfő kihegyezett plajbászát. A politika fantáziájában évezredeken át kiemelt szerepet kapott  a Duna, a magyar közgondolkodásban is mindig akad valaki, akinek kezdhetnékje volt vele. Aki gatyába akarta volna rázni, mint Széchenyi István, aki elsőként mert nagyot álmodni, bár neki biztosan nem a rezsicsökkentés jutott eszébe az ikonikus folyamunkról, mely Európa második leghosszabbja a Volga után, de kulturális szemszögből, talán érzelmileg is alighanem a legismertebb.

Egykor a gróf alapötlete az volt, hogy használjuk a folyót, arra, ami nekünk fontos: kelet és nyugat, a török porta és Bécs összekötésére, a gazdaság élénkítésre, a partján évezredek óta élő népek egyesítésére, vagy legalábbis közelítésére. Az Al-Duna és a szóban forgó szurdokvölgy, a Vaskapu szabályozása XIX. század végi mérnöki bravúr volt, akkorra érett be a Széchenyi-féle ötlet.

Későbbi rezsimeknek is eszébe jutott azután, hogy itt hömpölyög ez a nagy kék valami, aztán nincs semmi hasznunk belőle. Ha át akarunk kelni rajta, akkor vagy csónakkal kell mennünk, vagy hidat kell építenünk, időnként jön az árvíz, csak a baj van vele. Mert mit is adott nekünk a Duna eddig? Semmit! Na jó, ivóvizet, és ezen kívül? Na jó, közlekedési útvonalat. Na jó, azt adott, de ezen kívül? Na jó, ökoszisztémát, kultúrákat, szabad levegőt, ilyesmit. Na jó, mindezeket adta, de ezen kívül semmi haszna.

E logika mentén gondolta át a hiányosságot némely kommunista rezsim, és azonmód elhatározták, hogy egy jó nagy erőművet építenek Románia és Jugoszlávia közé, ez a Vaskapu. Építése közepette leromboltak egy egész, törökök által lakott paradicsomi szigetet, Ada Kaleh a neve, Jókai Aranyember című regényéből lehet ismerős azoknak, akik szorgalmasan olvastak diákkorukban. Hogy az ökológiai károk, például az őshonos viza csaknem megtörtént kipusztulása és az onnan azóta is nyert vízienergia aránya összehasonlítható-e egy gazdasági mérlegen, azt nem tudni. De az ötlet nem volt egyedi.

Már 1956-ban megszületett a KGST nagy ötlete a folyó komplex hasznosításáról, 1963-ban pedig a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság kormánybizottságai megállapodást kötöttek, hogy közösen beruházási programot dolgoznak ki a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésére. Eredeti formájában végül sosem valósult meg, mivel a magyar kormány a környezetvédők és civilek tiltakozásának hatására 1989-ben leállította a magyar oldalon az építkezéseket, majd felbontotta a szerződést a csehszlovák féllel. Amely azért megépítette a maga részét.

A Duna-kör és mások által szervezett tüntetések a rendszerváltó ifjak, köztük valószínűleg a fideszesek alapélménye, egyben sikerélménye. Ezt nem értette Horn Gyula, aki 1998-ben kezdett el nagyot álmodni. Arról, hogy, mi lenne, ha mégis.

És most Orbán Viktor is mer nagyot álmodni, talán saját, politikai pályafutását óhajtja kiváló dramaturgiával keretbe foglalni egy pártállami álom restaurációjával. Ha már az újabb Paks építése beláthatatlan messzeségbe került, így nem forralhatja tovább a Duna vizét, akkor emlékezzünk a szocializmus jeles torzójára, építsünk erőművet Nagymarosnál. Az energiaellátásban ugyan észrevétlen mennyiségű szerepük lenne a hruscsovi korszakban álmodott turbináknak, de legalább volna hova önteni azt a sok kibányászott atyai kavicsot. Bár az is lehet, hogy a rezsicsökkentő mesterterv ezúttal is unortodox módon valósul meg – és a hirtelen bedobott erőmű-terv ezúttal is maga alá temeti az egész rezsimet. Szokása szerint.

Józsa Márta jegyzete a július 3-i Esti gyorsban hangzott el, meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva.
(Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a jegyzet meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)

Címlapi kép: Visegrád, 1989, az egyik a vízlépcsőrendszer felépítése elleni tüntetés; forrás: Fortepan/tm