Arról, hogy mi történt a lágerekben roma embertársainkkal nagyon kevesen tudnak, ahogy kevesen ismerik a Porajmos szót, ez a roma Holokauszt. Augusztus másodikán emlékeztünk meg róla.

Nem az fogja eldönteni a bentmaradást, hogy a rengeteg most felvett diák közül ki alkalmas és ki nem, hanem hogy ki tudja kifizetni a tandíjat, az albérletet, kinek jut vacsorára való.

A postákat is sorra zárják be, javaslom egyúttal a nemzeti postakocsik indítását is, lehetőleg az egész Kárpát-medencében, mert akkor elköthetünk egy-két ménest is a szomszédoktól, oszt nyihaha.

Nézegetem a távozótanár-számlálót, mert van ilyen lista, elérhető az interneten, akik ott szerepelnek, már biztos nem lesznek jelen a tíz, meg húsz éves osztálytalálkozókon. Meg az ötven éveseken sem, ahol már nagymamák és nagypapák emlegetik nebulókorukat. Nem adnak neki szerenádot, nem emlegetik évtizedekig egy-egy bakiját, vagy kedvességét, vagy szigorát, vagy kedvenc mondását. Nem írják meg alakjukat legtehetségesebb diákjaik regényben, és nem fogják megmagyarázni kedvenc diákjaiknak, hogy kövessék őket a katedrán.

Emlékszem olyan politikusi nyilatkozatokra még a NER kezdeti időszakából, hogy minden gyermeknek jár egy hét Balaton. Ahol idén a számítások szerint ott alvás nélkül 35 ezer forintba kerül egy négytagú család útiköltsége, strandbelépője, egy-egy lángosa és egy-egy üdítője.

Huszonhét évvel a délszláv háború horvátországi szakaszának befejezte és a tíz évvel az uniós csatlakozás után Horvátország egyszerre vált a schengeni és az euróövezet tagjává. Mert akart.

"Egy percig nem csodálom, hogy a hatalom szemet vetett a könyvpiac egyik zászlóshajójára."

"Szóval védőnőhiány van, és a kormány lépett. Úgy döntött, hogy a Belügyminisztérium elveszi az önkormányzatoktól és bekebelezi a védőnői hálózatot."

Nos ide, erre a környékre még karácsonytájt beköltözött egy hajléktalan, aki naponta órákon keresztül ordít, megfejthetetlen nyelven. Pedig beszélünk a családban jónéhányat, de ez nem hasonlít semmire. El is neveztük a fickót dáknak, tudván, hogy az ókori dák nyelvet még senkinek sem sikerült rekonstruálnia.

Minden magyar gyereknek járna minimum egy-egy hét a Balatonon évente. Ugyanis azt is lehet mondani, hogy kétféle gyerek van Magyarországon: aki volt már a Balcsin, és aki nem. De olyan kölyök biztosan nincs, aki sohasem vágyott volna oda. Olyan meg reménytelenül sok van, aki soha el sem jut.

Hanem beszéljünk a nagy testű, erőteljes, lomha mozgású ragadozó emlősökről. És az asszonyokról. Amúgy a medve szavunk szláv, míg az asszony szó perzsa eredetű, utóbbi párkapcsolatban élő nőt jelent, aki lehet férjes, özvegy, elvált vagy élettárs. Lényeg, hogy nem ember.

Azt mondják bátor kiállású tanáraik, hogy ez a generáció nagyon rossz lelkiállapotban van. A gyerekek szoronganak, tanácstalanok, elvágyódnak és szeretnék jobbnak látni a világot.

Az eperszezon kezdetén újra könnygáz jutott tejszínhab helyett a demokrácia egyik legjelentősebb eszközével élő diákoknak és tanáraiknak.

Pécsett, az uránvárosi piacon eladdig szokatlan terméket reklámoztak. Nagyjából hússzor húsz centis méretű, piros padlószőnyeg darabokat bekeretezve, a termék neve az volt: A pápa lábnyoma.

A kistelepülések lakói majd megoldják, ahogy tudják, elvégre azt is túlélték, hogy megszüntették, vagy gyerekmegőrzőkké silányították az iskoláikat. Hogy műkörmös és hasonló szakmájú pályázók tegyék ugarrá az elpályázott földjeiket az ész és haszon nélkül osztogatott uniós földtámogatásokból bezsebelt busás haszonért. Hogy mondjuk a Magyar Falu Programból csak azok kapnak pénzt, akik kellőképpen urambátyámos – és akkor még nagyon finom voltam – viszonyt ápolnak a helyi dölyfösökkel, elvárt mennyiségű sarcot szivárogtatva vissza a NER-feliratos bugyellárisokba. Hogy a gyógyszer, vagy egy tornacipő beszerzése igazi kihívás onnan, ahonnan alig jár busz, és ha jár is, akkor is értelmezhetetlen időpontban. De szerencsére gyógyszer nem is kell, mert nincs, aki felírja. És folytathatnám.

Semmiképpen nem mondanám a cigánypecsenyét vagy a cigányfúrót romapecsenyének, fúrónak és így tovább.