„1%
Belső közlés

Szemethy Orsolya: A következő megálló: a Boldogság

11/07/2021 17:59

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Szemethy Orsolya A következő megálló: a Boldogság című regényének részletét hallgathatják meg Horváth Julianna színésznő előadásában.

2021. július 11. Belső közlés (Szemethy Orsolya - A következő megálló: a Boldogság)
25:10
00:00
A Petri György-díj 2020. évi első helyezését éles versenyben Szemethy Orsolya nyerte el, aki képzőművészként már régóta ismert, évtizedesre visszanyúló prózaírói munkásságát azonban eddig nem tárta a nyilvánosság elé – most először A következő megálló: a Boldogság című regénye fog megjelenni a kitüntetés következtében, amely voltaképpen Márton László író, a Petri-díj egyik kurátora felfedezésének is tekinthető, ő terjesztette ugyanis a jelöltet a zsűri többi tagja elé.

A részletet a regényből, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is elérhetnek, eredetileg Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk tavalyi utolsó adásában, a Petri-díj rövidistásait bemutató összeállításban olvasta föl Horváth Julianna színművésznő. A részletben a valamilyen állattá változott, egykor emberi főhős jelen idejű beszámolóját hallhatjuk átváltozott lényként töltött első pillanatairól. Ahogy a  részletben Richárd azonosítja a szükségletei kielégítéséhez szükséges tetteket mint célt – az éhsége csillapításához lopásra, a félelme csillapításához a templomi stukkó közelségére van szüksége –, egy olyan modern, Kafkát a Manu Chaóval ötvöző észlelési dimenzió tárul föl előttünk, amely ugyanakkor az ilyen megközelítésekre jellemző ábrázolásmódtól eltérően az esztétikát sem nélkülözi, nem kívánja fragmentumokra bontani az érzékelés és a tudat elemeit; roppant érzékletesen helyezi egymás mellé a valóság ismerős és idegen szubsztanciáit.

A regényrészlet a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A szöveg eredeti, írott változata:

 

Szemethy Orsolya: A következő megálló: a Boldogság – részlet

Richárd nem jutott messzire a játszótértől, csupán egy kis kerülőt tett. Ahogy a dühe elpárolgott, úgy a verebekből szerzett energia is vele együtt. Mintha hosszú éhezés után ébredt volna föl aznap reggel az erdőben. Hiába próbálta felidézni, hogy hol és mikor evett utoljára, ez nem sikerült, a teste pillanatok alatt felemésztette a nehezen megszerzett, csekély energiát. Ahogy elindult a játszótérről, s egyenesen ment fölfelé az utcán, meglátta a kis élelmiszerboltot, nem messze egy buszmegállótól.

Megtorpant. Visszanézett, látta, hogy a templom tornya a fák koronája fölött még megnyugtató közelségben van. Úgy gondolta, a boltig még el tud menni. Ha ott sikerrel jár, akkor csak visszafordul a hegy irányába, és ha eléri a templomot, akkor könnyen rátalál a mögötte húzódó erdei ösvényre, onnan pedig visszajuthat a biztonságot nyújtó erdőbe. A gondolatai már nem vágtattak olyan kiéhezett gyorsasággal, mint a játszótéren. Csupán egy cél lebegett előtte: aludni egyet valahol, lehetőleg valamilyen nyugodt, magányos helyen. Ez leginkább az erdő volt, ami felrémlett előtte, egy védett, bozótos rész, olyasmi, ahol kora reggel magához tért.

A rövidtávú memóriája tökéletesen működött, látta maga előtt azt a bizonyos ösvényt. Kellemes emlék volt, kellemesebb, mint a játszótér, ami nem bizonyult sem nyugalmasnak, sem biztonságosnak. A vadásznak is ki kell azonban merészkednie, ha valamilyen zsákmányt szeretne. Az erdő tehát sajnos csak azután következhet, ha további élelemhez jutott.

 Az éhség átjárta a belsejét, olykor kissé lelassult a mozgása, amint igyekezett úrrá lenni az émelygésén. Nem az elfogyasztott madarakkal volt baj, hanem azzal, hogy pillanatok alatt semmivé váltak. A gyomra teljesen üres volt. A szeme kopogott az éhségtől, az idegesítő szédelgéstől pedig olykor hányingere támadt.

Az óvatossága ennek ellenére megmaradt. A szerencse pedig hamarosan mellé szegődött.

Megállt a megállóban és szemügyre vette a bolt bejáratát. Vásárlók nem mutatkoztak, csupán egy fehér ruhás, eladó külsejű egyén bukkant fel az ajtónyílásban. A szűk bejáratban tett vett, majd kiakasztotta az ajtót, és egy árlistát helyezett ki a bolt előtti, négyzet alakú betonra. Richárd, ha akarta volna, se tudta volna elolvasni, mert a betűk furcsa krikszkrakszoknak tűntek a számára. Tudta, mik azok, csodálkozott is, hogy immár semmit sem jelentenek a számára. Nem baj, a betűkkel úgysem lehet jóllakni! Viszont pénz nélkül a boltban sem megy sokra. Honnan lehetne pénzt szerezni? Érezte, hogy a válasz ott kóvályog körülötte, de képtelen volt koncentrálni.

Addig is, amíg erre rájön, ennie kell. Étel nélkül gondolkodni sem tud! Szinte sírni lett volna kedve, amikor arra gondolt, hogy a nehezen létrehozott kis tűz és a még nehezebben elejtett vad milyen csekély energiához jutatta. A városban biztosan vannak még elejthető állatok, de az elfogásuk körülményes. Nincs más hátra, mint hogy bemenjen és megpróbáljon lenyúlni valamit az üzletben. Ha megvan, akkor futni fog, vissza az erdőbe. Ennyi. Nem valami fényes terv, de egyelőre ez van. Addig kell cselekednie, amíg még aránylag biztosak a mozdulatai. Ha elájul, még a végén éhen hal! Ez pedig nem lenne jó.

Igyekezett ugyanolyan természetesen mozogni, mint a téren. A verebeket akkor sikerült megtévesztenie, most majd a boltosokat kell. Már szinte érezte az ennivaló illatát. Kéne kenyér, meg hozzá valami. A tej? Az milyen is? Elképzelte a tej ízét, de nem tudta. Akkor talán a tejet hagyjuk. Azt hoz el, amit tud.

Mikor átkelt az úttesten, és szembefordult a bejárattal, egyszerre csak megállt mögötte a busz. Szusszant, pöfögött egy kissé, felhördült, nyögött, amint a sofőr gázt adott, majd ismét nekilódult a felfelé kanyarodó utcának. Néhány utast, és büdös füstfelhőt hagyott maga mögött.

Egy nő babakocsival szintén a leszálló utasok között volt. A gyermek kimászott a sportkocsiból, amint a busz eltávolodott és élénken ugrabugrálva a bolt felé szaladt. Valamit kiabált, Richárd nem hallotta az úttesten elhaladó autók zaja miatt. A nő először lefelé, a templomtér felé indult, de a gyerek ugrabugrálására visszafordult a bolt felé. A bejárathoz érve a kisfiú egyenesen beszaladt, a nő pedig a kocsival utána. A bejárat azonban túl szűknek bizonyult, a sportkocsi pedig, akármilyen könnyed szerkezetnek is tűnt, sehogy sem fért be. Egy férfi előzékenyen kinyitotta az ajtót, de a nő magyarázott neki valamit, és a kocsit egyszerűen leparkolta a bejárat mellé, ő maga pedig sietve belépett az üzletbe, a gyermek nyomában. Richárd összeszűkült szemhéjjal figyelte a történteket.

A bolt ajtaja nem csukódott be egészen, viszont a babakocsi kissé oldalt, a falhoz lapulva várakozott. A busz további két utasa, egy idős párocska már az épületnek háttal haladt lefelé az úton. Azt, hogy a helyiségből mennyire lehet kilátni az utcára, Richárd nem tudta, de valami azt súgta neki, hogy ezen jelenleg nem is kell elgondolkodnia, csupán cselekednie kell, mégpedig azonnal, késlekedés nélkül. A gyermekkocsi fogantyújára ugyanis jókora, hálós bevásárlószatyor volt akasztva, melyet a nő lazán kint hagyott a kocsival együtt. A szatyorból néhány banán, és petrezselyem lógott ki, de alaposan meg volt pakolva, a csomagok alakjából sejthetően további élelmiszerekkel. Richárd egy doboz jellegzetes alakját is felismerte, tudta, hogy látta már ezt a dolgot. Még a betűk is átütöttek a nejlonzacskón, amiben lapult, de ezek sem segítettek sokat. Nem baj, az a bizonyos dolog biztosan ehető, és ez a lényeg!

Kifújta a levegőt, és felkészült az ugrásra, de közben kínlódva intette türelemre magát. Ne kapkodj! És ha a nő visszajön, mert csak a gyerekért szaladt be? De az ajtóban nem tűnt fel senki. Aki bement, az bent van, biztosan beszélget, vagy vásárol. És a cucc, ami a kocsin van, akkor az mi? Miért mentek be a boltba, ha már bevásároltak?  Ez már akkor futott át az agyán, amikor  közelebb lépett a bejárathoz. Nem mindegy? Bementek, és kész! Még egyszer oldalra és az üzlet félig nyitott ajtajára pillantott, aztán szélsebesen letekerte a szatyor fülét a gyerekkocsi fogantyújáról, és nekirugaszkodott.

Inas karjával igyekezett úgy tartani a szatyrot, hogy az ne érjen le a földre, de sokkal súlyosabb volt, mint amire számított. Minden erejére, és mindkét kezére szüksége volt, hogy rohanás közben egyensúlyban tartsa. Csak egy pillanatra fordult hátra, épp csak annyira, hogy meggyőződjön róla, nem vették észre, és nem eredtek a nyomába. Dübörgött a fülében a vér, amint szaladt lefelé, hörögve szedte a levegőt, kapkodott, és pislogott, mert minden pillanatban úgy érezte, hogy kiszalad lába alól a talaj. Egyre csak világosodott előtte az utca, a fehérség majdnem betöltötte a teljes látóhatárt, ám végül az ájulás mégsem következett be.

 Amikor összegörnyedve a földre roskadt, már nem sütött a nap. Hangokat sem hallott, kiabálást, ami arra utalt volna, hogy a nyomába eredtek. Hát persze! Jól tette, hogy rögtön bekanyarodott a bolt utáni első utcába! Ha valaki nem látta meg, amint megkaparintja a szatyrot, és eltűnik a sarkon, akkor már nem tudja, merre keresse a tolvajt!

 A fák árnyékában a nedves földbe mélyesztette az ujjait, mintha meg akart volna kapaszkodni benne. Az erdő fái megnyugtatóan borultak fölé. Teljes volt a csend. Úgy érezte, mintha betonfal választaná el a külvilágtól. Itt, az erdőben már nem fenyegeti veszély! A pánik érzése csillapodni kezdett, a hálós szatyrot, ami tele volt ennivalóval, óvatosan tette a földre. Már csak az egyik kezével szorította a táska fülét, hideg izzadság tapasztotta a tenyeréhez a műanyag fogantyút.

A cucc szerencsére megúszta a rohanást, a banánok sem estek ki, még csak meg sem nyomódtak.  Pislogott és nyelt egy párat. A hányingere csillapodott, a légzése lassan helyreállt. Mielőtt tüzetesebben szemügyre vette volna a zsákmányt, gyorsan oldalra dőlt. Kicsit kúszott a földön, alig fél métert, és máris az egyik pocsolya széléhez ért. Gyorsan belemártotta az arcát és boldogan nyelt néhány korty sáros vizet. Miután felüdült kissé, visszacsúszott a zsákmányhoz. Felülni már nem volt ereje, úgy ahogy volt, hason fekve, mintha csak épp lustán piknikezne, kezdte kibontani. Égő szemmel, remegő kézzel. A banánokkal kezdte, amiket kivett a legfelső zacskóból. A petrezselymet szálanként rágta el hozzá. Így haladt fokozatosan beljebb a szatyorba. Még csak most jöttek az igazi meglepetések! Miután az utolsó vékonyka petrezselyemszárat is eltüntette, következhetett a doboz, amit jól ismert. Kibontotta a zacskóból, szétfeszegette és megitta a tartalmát.

 A maradékot, ami nem tudott kifolyni a dobozból, földes ujjaival kotorta a szájába. Az utolsó cseppig lenyalogatta a finom, édes anyagot. Megsimogatta a betűket a boboz oldalán. Tudta, hogy valamilyen sorrend szerint vannak egymás után téve a kedves, ismerős betűk. Szerette ezt a valamit azelőtt is. Mielőtt idekerült volna.

A dobozt nem dobta el. Arra gondolt, hogy az újságpapír, a szemeteszsák és a többi dolog, amihez ma hozzájutott, hasznos lesz még a számára. Miután a dobozzal végzett, egy kis szünetet tartott. Sorban maga elé tette a maradék holmikat, majd úgy döntött, hogy a papírba csomagolt kerek hússzeleteket még megeszi, aztán elég. Soha nem evett túl sokat, most is hirtelen lakott jól. Tudta, hogy nem egyszerűen éhes volt, hanem konkrétan ki volt ürülve. Olyan volt, mint egy lapos tejeszacskó. Az utolsó pillanatban sikerült valamiféle tápanyagot magába szívnia, és ha a verebeket nem fogyasztja el, már régen feldobta volna a talpát, talán még ott, a játszótéren. Legalábbis ezt érezte. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy mennyire kétségbe volt esve. Attól félt, hogy elájul. És? Egy kis kaja. Mennyit számít egy kis kaja! A nyugodt körülményekről nem is beszélve.

 Ivott néhány korty pocsolyalevet, majd összekuporodott. Hát igen. Így mindjárt más. Fejét a szatyorra fektette, és a lábával néhány oldalazó mozdulatot tett, így már nem az ázott, sáros földön feküdt, hanem egy fenyőtűvel borított, napsütötte foltban, szárazabb részen. Nem nagyon volt kedve ennél jobb hely után nézni, de úgy számított, hogy ha felébred, addigra a teste kicsit magához tér majd. Bízott magában. Érezte, hogy ha lassan is, de erőre fog kapni. Semmi más dolga nincs, mint szépen, fokozatosan megzabálni mindent, ami az útjába kerül.

 

Amikor felébredt, a nap már ferdén tűzött be a fák közé. A hosszú, mély alvás közben egészen elzsibbadt, ezért aztán jókora nyújtózkodással kezdte, majd felült. Körülnézett. Jóval melegebb volt, mint reggel, a pocsolya is kisebb lett, apró bogárkák keringtek felette, fülledt forróság ülte meg az erdőt, a levegő nem mozdult, enyhe szellő nem frissítette a hőséget, csupán a fák árnyéka és az eső utáni hűvös erdőillat maradéka adott némi enyhülést.

Richárd hatalmasat ásított, végignézett hosszú végtagjain a kopott, felismerhetetlenül poros nadrágban, és komótosan lábra állt. A tenyerével árnyékolta be ép szemét, a másikat, a homályosan látót az egyszerűség kedvéért inkább becsukta. Aranyló, sárga fény ragyogott mindenhol a bozótosban, mintha a bokrok levelei kicsi, csillogó fémlapokból lettek volna. Ahhoz képest, hogyan került ide, tényleg jó helyet választott! Elégedetten vette szemügyre a sűrű bokrokat maga körül. Kerek, lapos tisztás közepén aludt, messze a gyalogúttól, egy vékony, talán csak állatok által használt ösvény mellett. Még egyszer átmozgatta a tagjait, szemügyre vette talpán a vágást, pisilt, majd kissé megdörzsölte a haját. Az ujjai és a haja ragadtak a portól, sártól.

Rémesen nézhetek ki. Sebaj. A baj az, hogy még mindig nem látok rendesen. Pislogott néhányat, de eredménytelenül. Fél szemére ugyanolyan homályosan látott, mint eddig, az evés és alvás sem segített rajta. Megrázta a fejét.

(…)

Megmenekültem! – ujjongott magában. Reggel még nagyon nyomasztotta a tudat, miszerint fogalma sincs bizonyos dolgokról. Most egészen másképp érzett. Nem érdekelte más, csak az, amit tudott. Nyilván lesznek még problémák, efelől nem voltak kétségei, de mindent elnyomott az érzés, hogy megmenekült valamilyen rettenetes, fenyegető dologtól, ami lesett rá, ami majdnem elragadta. Az ásító fehérség, vagy az éjszaka sötétsége, amikor csattogtak a villámok! Egyik sem szippantotta magába!

Nincs szükségem senkire, mindent meg tudok szerezni magamnak. Ezt hajtogatta magában, miközben összeszedte a cuccait, leporolta a ruháját, és elindult visszafelé az ösvényen. A meleg, nyári délután, az erdőt betöltő madárcsicsergés, majd a fokozatosan erősödő városi zaj további energiával töltötte el, a jóllakottság eltompította a jövőre vonatkozó maradék kétségeit is. Elszaladnak előlem a válaszok? Sebaj! Amik elfutnak előlem, azokra nincs szükségem többé. Ez a helyes hozzáállás!

(…)

Könnyedén lépkedett az ösvényen. Meztelen talpának kellemes volt a hűvös, néhol langyos, frissen felszáradt ösvény érintése. Visszagyalogolt a templomig. Aha, és akkor innen megint a város következik. A játszóteret talán hanyagolnom kéne, bár ott van az a jó kis kút. Viszont túl forgalmas, most nem lehetne sem inni, sem fürödni nyugodtan. Majd éjszaka!

Bántotta a fülét a gyerekzsivaj, ami odalentről, a templom lépcsővel szemközti parkból hallatszott. De közben kellemes izgalom bizsergette. Mi mindenféle lehetőséget tartogathat számára az emberekkel zsúfolt város?

A feje felett megkondultak a harangok. Ijedten összerázkódott, de épp csak egy pillanatra. Tudta, hogy ez valami olyasmi, ami hozzátartozik a dolgok menetéhez, és bizonyos időközönként megtörténik. Ez a harangozás.

(…)

Az utcán megállt egy autó, hallotta, hogy nyílik, majd becsapódik az ajtó. Ajjaj. Most hova? Vissza a játszótérre? De teljesen még nem sötétedett be, az utcalámpák sem kapcsolódtak fel. Oda csak akkor megyek le, ha már egészen beesteledett, határozott. Felnézett a végtelenbe nyúló, komoly, szigorú templomtoronyra, amely úgy magasodott fölé, mint egy gyárkémény. Gőgös tornyai a sötét esti égbe vesztek, néhány gerle körözött a tető körül, éjjeli szállást keresve.

A hálós szatyrot megigazította a vállán, és óvatosan lépkedve visszament a rózsakerthez, majd ki az ösvényről a járdára, ami az épület körül kanyargott, két kisebb lépcsővel és két szimmetrikus kanyarral a bokrok között. A baloldali utacska a fiatal férfi szobra mellett haladt el, ami mögött ajtó nyílt. Az alak, aki kiszállt az autóból, erre tartott. A főkapu viszont elöl volt, a széles lépcső tetején.

 Tekintélyes, dupla szárnyú fakapu, óriási kovácsoltvas kilinccsel. Kizárt, hogy nyitva lenne ilyenkor. Richárd mégis erre indult, mert az alak, aki odalent a templom előtt kiszállt az autóból, a szobor mellett, a lenti bejárathoz ért, ő tehát a napsütéstől még meleg, széles, fehér kőlépcsőn felszaladt a főbejáratig, óvatosan követve szemével a figurát, aki csöngetett, majd kis várakozás után belépett az ajtón.

Richárd lenyomta a hatalmas, hűvös kilincset. A kapuszárny engedett, és ő erősen nekidőlve majdnem beesett a hideg, jellegzetes illatú, homályos előtérbe. Megütötte a hűvös, szinte a mellkasára nehezedett. Ez az épület különleges, nem olyan, mint teszem azt a bolt, ahol reggel járt! Ezt sokkal furfangosabb célokra találták ki! Az agya küzdött, és rá is talált néhány homályos emlékképre.

Gyermekként többször járt templomban. Az nem volt ennyire tágas, és komor, de pontosan ugyanez a méltóságteljes, nevetést nem tűrő, szemlesütésre, fejlehajtásra késztető illat lengte be. Viselkedj! Ez az áhítat helye. Mondta a nagyanyja.

Gyermekként ez a szó egyet jelentett a buta alázattal, amit az ide belépő családtagok arcán látott. Később minden ok nélkül tiszteletet parancsoló helyszínnek tartotta a templomot, ahol ezt a gyűlölt, szégyenkező alázatot kell éreznie a belépőknek.

Ám ha nevetségesnek is találta a rá aggatott színpadias tekintélyt, komolyságot, a szószéket, padsorokat és szobrokat tartalmazó helyiséget tiszteletet parancsolónak érezte. Azért építik ilyenre, hogy féljünk. Van vajon olyan gyermek, aki nem retten vissza a szobrok szenvedő arca láttán? Lám, a nagymama is félénk, bűnbánó arcot vág, mint a legtöbben, akik itt vannak. Richárd megborzongott, nem tudott figyelni a pap szavaira.

(…)

Kamaszkora óta egyszer sem volt templomban. A körben forgó, egyszerű emlékképek közül mindig visszatért a nagymama arca. Ő rángatta el Richárdot magával, egészen addig, amíg meg nem halt. 

Most örült volna, ha itt lett volna vele, mert az idős hölgy arca meglepően konkrét volt a nyugtalanító emlékképek között. Görcsösen ragaszkodott hozzá, de amint óvatosan átlépett az előtér üvegajtaján, már szétszóródott a figyelme.

Aha, a nagyi. De mi köze a templomhoz? Már nem tudta volna megmondani.  Azt viszont érezte, hogy a helyiség, ahová belépett, olyan, mint egy barlang, ahová az üldözött betérhet. Ő pedig most üldözött, ez nem vitás. A külvilág nem barátja, egyelőre legalábbis. Tervet kell kovácsolnia a jövőre nézve. De miért pont itt? Mi keresnivalóm van itt?

Bizonytalanul körbenézett. A nagyi szerint, ugrott be hirtelen, - a templomban válaszokat kapunk a kérdéseinkre. Az nem ártana, gondolta magában, bár nem volt benne biztos, hogy sikerülne egyetlen konkrét kérdést megfogalmaznia. Sebaj. Már az is jó, ha el tudok itt tölteni egy kis időt, amíg besötétedik, anélkül, hogy találkoznom kéne valakivel. Az alak, aki odalent, a kisajtón jött be, remélhetőleg nem jön fel ide.

(…)

Richárd még egyszer alaposan körbenézett, és meggyőződött róla, hogy egyedül van. Az ösztönei nem küldtek vészjelet. Kíváncsi volt. Megörült annak, hogy betévedt ide. De hol van az a valami, ami segít nekem? A magasba nyúló, hűvös oszlopok, az elegáns testtartású szobrok, a hangulatos fény, az ódon szagú, de legalább nem jéghideg padlószőnyeg, a sötétbarna faburkolat mind vigasztalni próbálták: ha kihánytad is a sok jó falatot, azért még nincs veszve semmi! Itt nyugalom van, béke.

(…)

Közelebb ment a fehér márvány angyalokhoz, akik az oltár mellett, holmi márvány kerítés tetején álltak sorfalat. A lábujjuk volt épp szemmagasságban, kikandikált kőköpenyük szegélye alól. Az éles, sárga fénytől lázasan ragyogott az arcuk, a ruhájuk.

A bejárattól távoli fülkében helyezkedett el a szoborcsoport, Richárd tehát csak futólag nézett hátra, mielőtt felkapaszkodott volna a talapzatra. A négy angyal meg se rezzent, nem zavarta őket a fekete, mocskos, összetapadt hajú betolakodó, aki a szűk helyen fészkelődve hozzájuk kellett, hogy tapadjon, ha nem akart lecsúszni a márvány talapzatról.

(…)

Végtére megvetette a lábát, és derékon kapta a szélső női figurát, megragadva hátul tekintélyes, szépen ívelt hattyúszárnyát. Az angyal továbbra sem mozdult, hagyta, hogy Richárd átkarolja és hosszá simuljon, egészen közelről bámuljon bele az arcába. A mozdulatlan, de bájos kőarc hideg volt, mint a jég, amint az arcuk összeért, Richárd egész testén borzongás futott végig.  A szobrot ölelve érezte igazán, milyen üres a hasa, hogyan tapad a bőre szinte a csontjához, a hasfala majdhogynem a gerincéhez. Úgy érezte, hogy képtelen lesz innen tovább menni. Alig bírt állva maradni. Ekkor azonban azt érezte, hogy a hideg test kissé megmozdul alatta. Az angyal feje kissé oldalra dőlt. A szentségit, eltörtem?!

Görcsösen kapaszkodott a faragott, de tükörsimára csiszolt ruharedőkbe, igyekezve minél jobban hozzápréselődni a domború, fényes mellekhez, melyek a laza köpeny alól domborodtak elő, még jobban megnehezítve az egyensúlyozást. De a fej nem esett le a nyakról, csak éppen szembefordult a csimpaszkodó Richárddal. A tojáshéjszerű szemhéj felnyílt, alatta ugyanolyan sima, üres, kifejezéstelen szemgolyóval. Nem lehetett tudni, hová néz az angyal, lát e valamit a fehér kőfelszín. Az ajkai is kinyíltak résnyire, de csak lassan, nehézkesen.

 Richárd érezte, hogy az angyaltól mindez óriási erőfeszítést igényel, és szobor létére igazán kitett magáért, ha ennyire sikerült felélednie. A karjai is megremegtek, de azokat nem tudta a súlyos márványruha miatt felemelni, hogy segítsen neki, viszonozza az ölelését. Richárd hallotta, hogy a figura belsejéből halk sistergés tör elő, mint amikor a fedő alatt bugyogó gőz talál magának utat a külvilágba. Halk szavakká állt össze, de olyan halkan, hogy nem tudta kivenni őket. Érezte, hogy a szobor küzd, próbálja még egyszer, hangosabban kibocsátani magából ugyanazt a hangsort. Richárd kétségbeesetten kapaszkodott, és igyekezett a fülét az angyal szájához tapasztani, miközben bíztatta.

Mondd már, mi van?? Mit akartál mondani?

De csak furcsa, túlságosan halk, kivehetetlen halandzsaszöveg volt a válasz.

A kapaszkodásban annyira elfáradt, hogy csorgott róla az izzadság, és sáros, földes kezével összevissza maszatolta a hófehér márványt.

Talán ez a vég. Itt akarok meghalni akkor. Tarts meg.

Érezte, hogy az angyal áthelyezi a súlypontját egyik lábáról a másokra, hogy neki, ha épp csak egy kicsit is, de kényelmesebb legyen.

Ne engedd, hogy meghaljak!

Nyöszörögte Richárd. Az angyal nagy nehezen kiszabadította egyik lábát kőszoknyája alól, ezzel nagyobb helyet biztosítva a szűk márványkockán majdnem lábujjhegyen billegő Richárdnak, aki hálásan borult rá, annak mellére hajtva a fejét. Biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. Lám, a nagymama mégiscsak igazat mondott. A templomban ott van a vigasz, a megbocsátás, csak senkinek nem jut eszébe, hogy hol kereshetné egészen pontosan. Pedig minden eddigi szeretőjénél melegebben öleli ez a szárnyas kőasszony, ha esetleg nem is látja őt, tudja, hogy nem rossz ember és nem érdemli ezt a sok szenvedést! Richárd a verebekre gondolt, és elöntötte az önsajnálat.

Hát azt a két kis madarat sajnálod tőlem, Uram?

Könnyei az angyal nyakára folytak, az remegett kissé, ahogy igyekezett a lábával megtartani őt.

Richárd teljes súlyával dőlt neki, de érezte, hogy nem kell sok hozzá, és elfogy az ereje, le fog csúszni, leesik a padlóra.

Kérlek, ne engedd! Segíts! Ugye nem halok meg?

Vinnyogta vékony, elhaló hangon. Az angyal szájából megint sistergős suttogás hangzott fel, még egy kis páragomoly is láthatóvá vált.

Richárd visszafojtotta a lélegzetét, hogy ki tudja venni a szavakat.

Nem, ugye nem?? Nem hallhatok meg, igaz?

Az angyal ajkai lassan mozdultak, és végre a szavak is megformálódtak a szájában.

Nem, nem.

Lehelte halkan.

Nem halok meg??

Nem.

Súgta.

A szárnyai alig érezhetően megrezzentek. A kőtollak pont úgy surrogtak, mintha egy hatalmas hattyú rázta volna meg magát. Richárd nyögve az erőfeszítéstől felemelte könnyektől maszatos arcát és meglátta maga előtt az angyal sima, szelíd holdvilágarcát. A szépen formált hideg száj lassan mozgott. Egyre csak az iménti szavakat ismételgette.

Halott vagy. Halott vagy.