„Köszönjük,
Belső közlés

Sára Júlia: Mamiko nappalai

28/12/2020 07:35

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

 | Szerkesztő: Pálinkás János

A Klubrádió honlapján minden héten közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Sára Júlia Mamiko nappalai című regényének részletét hallgathatják meg a szerző előadásában.

2020. december 28. Belső közlés (2020.12.28. Sára Júlia: Mamiko nappalai)
06:34
00:00
Az eredetileg filmrendező – és például Kornis Mihály Apa győz című nagyszerű novelláját kiváló filmre adaptáló – Sára Júlia néhány évvel ezelőtt jelentkezett különleges könyvével íróként is.

Történetében egy Mamiko nevű nő intim, de nem szexuális szolgáltatást nyújt az őt házhoz hívó, változó korú és nemű személyeknek: elaltatja, megsimogatja, megvigasztalja, próbálja megérteni őket. A szerző e különleges vállalkozásából olvasott föl részletet még a kötet készülése idején irodalmi műsorunk, a Belső közlés adásában, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak.

A regényrészlet a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A szöveg eredeti, írott változata:

Sára Júlia: Mamiko nappalai – részlet

Az a fiú, mintha néma lett volna, csak feküdt, arcát a hűvös selyempárnába temette, és nem szólt egyetlen szót sem. Persze nem volt néma, csak valahogy elkerülték a szavak. De az is lehet, hogy egyszerűen nem volt szüksége rájuk. Akkor legalább is semmiképp.

De mennyi változata van a sírásnak, Mamiko sosem gondolta volna, hogy ennyiféleképpen lehet sírni.

Ő volt az egyetlen, aki mindig készpénzzel fizetett.

Tizenhármas kapucsengő. Egy kecses Bauhaus házban lakott.

A nevén kívül nem mondott mást, azt is csak az első alkalommal, még az ajtóban, a keskeny előszoba folyosó homályában. Úgy állt ott, mint egy megelevenedett árnyék, köszönés helyett finoman biccentett, kezet nyújtott, és annyit mondott csendesen, kissé meggörnyedve, leszegett állal, „Flórián”.

Bársonyos, mély hangja volt. A bőre olyan fehér volt, mint a tej. Lágy, fekete haja az arcába hullott, ahogy félrebillentette kissé a fejét. A homlokán keresztben átívelt egy vastag ér.

Mamiko maga sem tudta volna megmondani miért, de szinte megilletődötten álldogált előtte, amíg a fiatal férfi végigmérte, valósággal végigfuttatta rajta a szemét, tetőtől talpig, mintha a pórusaiba is belelátott volna az alatt a pár másodperc alatt, sőt még azon is túl, mintha azt is kiolvasta volna valahonnan mélyről, amit még maga Mamiko sem tudott. Mint valami mágus, Mamikónak ez volt az első gondolata Flóriánról, akinek magas, vékony, rebbenékeny sziluettje a következő pillanatban már el is tűnt a hálószobába vezető ajtó metszett, kacskaringós üvegdíszítései mögött.

A lakásban csend volt, mégis mintha valamiféle távoli zene édesen bódító futamai vibráltak volna a levegőben Flórián minden mozdulata nyomában, s ahogy lépett, vitte magával a fuvolák és a csengettyűk hangjait. Flórián maga volt a zene, ötlött fel Mamikóban később a logikusnak tűnő magyarázat, s hogy mi más lehetett még Flórián, arról csak hónapok múlva kezdett el töprengeni.

Amikor Mamiko már átöltözve, hálóingben belépett a szobába, Flórián nem szólt hozzá egy árva szót sem, nem is nézett rá. Némán pakolta le a díszpárnákat az ágyról. Mamiko még soha életében nem látott ennyi párnát.

Mindenféle méretű, alakú és huzatú párna sorakozott nagy műgonddal, katonásan egymás mellé rendezve az ezüstösen csillogó ágytakarón, közelebbről megnézve, voltak köztük egészen közönséges darabok is.

A párna sokat elárul a tulajdonosáról, főleg a párnahuzat.

A színek, a minták, az anyagok, pamut, karton, aprómintás, hímzett, csipkével szegett, és csak nagy ritkán selyem.

Flórián gúlába halmozta őket az ágy melletti nagy, öblös fotelban, pakolás közben lágyan végigfuttatva az ujjait minden egyes huzat szövetén.

Végül is, van, aki plüssmackókat gyűjt, gondolta Mamiko, vagy hideg fényű, sima ásványokat, szerelmesleveleket zsinórral átkötött cipősdobozban, rúzsos szalvétákat, megszáradt fenyőtobozt és töpörödött gesztenyét, lefutott gyöngysort, és soha fel nem bontott italokat a szekrény tetején. Vagy éppen álmokat. Mindenkinek vannak emlékei, melyeket szobába zár. A párnán pedig még sokáig érződik a rajta fekvő édes, meleg lehelete, mint valami lenyomat. A gyerekek az óvodában, a délutáni alvás idején gyakran úgy szorították magukhoz a párnát, mint valami bűvös talizmánt, csöppnyi menedékük utolsó sarkkövét. Így hívogat aztán a párna csücske egy életen át enyhet adón a sötétben, visszavezetve az örök, mély, gömbölyödő puhaságba, legalább reggelig.

Flórián a párna halom tetejére hajtogatta az ágytakarót, s már-már arisztokratikus eleganciával megoldotta a köntösét. Omlott a selyem, gyorsan lekapcsolta a világítást, és becsusszant a takaró alá, de a fényváltáson átívelő röpke mozzanatban, mint egy megelevenedett Caravaggio festmény, Mamiko előtt egy villanásra feltárult Flórián meztelen teste. Szinte világított az éjszakában az a tökéletes márványfehér bőr. Mamikónak elakadt a lélegzete, és arra gondolt, talán mégis léteznek angyalok. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejében, hogy ha a férfi elalszik, titokban kitapogatja a hátán a szárnyak helyét.

De Flórián sokáig nem tudott elaludni. Egy darabig forgolódott a hűvös selyempárnák között, fel-felsóhajtva, zakatoló szívvel, mint akit háborgó tenger hullámai ringatnak szüntelen, aztán az oldalára fordult, összekucorodott a takaró alatt, a háta ívbe hajlott, és egyszerre kitört belőle a zokogás. És sírt, sírt hosszú órákon át. Sírt hangosan, és sírt némán, nyeldekelve, befelé fojtva a nyüszítést, sírt szinte ijedten, akadozva, és sírt megállíthatatlanul, akár a tavaszi ár, sírt dühből, lázasan, vad könnyeket fröcsögve, és sírt elveszetten, Mamiko karjához nyomva forró homlokát. Sírt kétségbeesetten, mint aki halni kész, levegő után kapkodva, fuldokolva, és sírt szinte moccanatlanul, a fal felé fordulva hangtalan. A hallgatás pedig még messzebb sodorta, a hirtelen beálló csendben, csaknem kitapintható lett a szenvedés.

Flórián a hátán feküdt, és erőtlenül zihált. A tekintete olyan volt, mint egy megrepedt tükör. Mamiko még sokáig nézte a csillogó könnycseppeket a szempilláin, miután végre elnyomta az álom, és arra gondolt, hogy ez a férfi valakit nagyon szeret. Hiszen csak a szeretetből születhet ekkora fájdalom.