Megbuktak? - Selmeci János jegyzete
Nekik a védtelen gyerekeket megillető biztonságnál, és a korábbi áldozatoknak járó elégtételnél sokkal fontosabb volt, hogy őket senki se tehesse felelőssé az államra bízott gyermekek bántalmazásáért, és a Szőlő utcai botrány ne veszélyeztesse a választási győzelmüket.
Csak tömören, kevesebb dumát – Szénási Sándor jegyzete
Az ég szerelmére, hiszen egy félfordulat már megtörtént, a rezsim és az ő ura egyre nyíltabban, egyre durvábban fenyeget, egyre kevésbé csomagolja nemzeti érdekbe a saját érdekeit, igaz, a hamisítás, a csalás, a gátlástalan hazudozás, sőt a társadalomnak szóló hízelkedés is ott marja, roncsolja a társadalom maradék ítélőképességét. Márpedig a hazugság lehet pusztítóbb, mint a verőlegények vicsorgása.
A géniusz megint megcsinálta! - Selmeci János jegyzete
Hát ez is sikerült, a külpolitika géniusza, minden idők legfurfangosabb magyar miniszterelnöke végül összehozta az országnak, amit egyetlen régiós ország vezetője sem tudott; több pénzt fizetünk be a magyar költségvetésből az Uniónak, mint amennyit kapunk tőlük. Na de hogy?
Minden törvényt át lehet írni, hogy a törvénytelenség is védhető legyen -Rózsa Péter jegyzete
Megismétlődik most ez is, amiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy bármi áron, bármilyen jogi csavarral, jogsértést kiküszöbölve tisztességtelen törvény módosításokkal a hatalom bebetonozására készül a Fidesz.
Kié a holnap? - Szénási Sándor jegyzete
Az El Pais nevű baloldali, egyébként a legolvasottabb spanyol lap nemrég, némileg rémülten, leközölt egy felmérést a fiatalok pártválasztásáról, ami a Vox, az autonóm közösségek jogait tagadó, antifeminista, homofób, euroszkeptikus, és persze bevándorlás ellenes párt egyértelmű tarolását mutatja.
Közpénzről és lojalitásról - Kárpáti Iván jegyzete
Ez a logika a NER igazi arca. A közpénzt a Fidesz nem közösségi erőforrásnak tekinti, hanem politikai tulajdonnak. Aki részesül belőle, az tartozik valamivel.
Állatkertek és politikai vonzataik - Dési János jegyzete
Egy időben mindenféle városban, amerre jártam, megnéztem az állatkertet, van összehasonlítási alapom. Magyarországon talán a szegedi mérhető hozzá. Csak annak most nincs politikai vonzata, szóval arról majd egyszer egy másik műsorban. És most, hogy utána néztem, az egykori szürke, unalmas és senkit sem érdeklő nyíregyházi vadasparkból az 1996-ban kinevezett igazgató, Gajdos László és csapata csinált egy jó helyet.
Nem ők szülték – Józsa Márta jegyzete
Pintér Sándor, a Nemzeti Együttcinizmus Rendszerének belügyminisztere minapi parlamenti szereplésével minden bizonnyal beírta magát a legnagyobbak közé. Bizonyos értelemben …
Probléma a hadsereggel – Józsa Márta jegyzete
4/08/2024 13:04
| Szerző: Józsa Márta
| Szerkesztő: Ivánkai Márk
Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
A múlt héten Németországban jártam, Wützburgban a vasútállomáson láttam egy 2020-ban felavatott Holocaust-emlékművet, Matthias Braun alkotását, amely a zsidóüldözés okozta veszteséget és hiányt jeleníti meg, csaknem nyolcvan évvel azután avatták fel, hogy az utolsó, zsidókat deportáló szerelvény is kigördült a würzburgi vasútállomásról.
A szoborcsoport – amely érzésem szerint jól rímel a budapesti, Duna-parti cipőkre – elhagyott bőröndökből, hátizsákokból és különböző, utazáshoz szükséges tárgyakból áll, melyek kőből, kerámiából és egyéb anyagból készültek. A tulajdonos nélkül maradt csomagok a főpályaudvarral szemben állnak, mellettük tájékoztató oszlopok és régi fotók láthatók. Most, egészen pontosan éppen a Porrajmos, a roma Holocaust emléknapja van, ilyenkor ideje elgondolkodni a társadalmi emlékezetről és felelősségről is. Már ha tudunk ilyesmiről beszélni egyáltalán. Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
Wützburgba egyébként azzal a 49 eurós Németország-bérlettel érkeztem, amellyel fapados vonatokon be lehet utazni az egész országot egy hónapon át, megvan az a hátránya, hogy az utazás lassú és zsúfolt, ám ha nem siet valaki, akkor csak az előnyeit tudja élvezni. Például azt, hogy lassan utazván el lehet nézegetni mondjuk a Majnát meg a Neckart, valamint ezeken a járatokon jellemzően nem a felsőközéposztály tagjai utaznak. Hanem diákok, ingázó funkcionáriusok és sok-sok bevándorló, akiknek egy része szerencsémre angolul beszél, így jobban értem őket.
Én török vagyok, hét éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – mondja a hátam mögött egy fiú - később kiderül róla, hogy taxisofőr – egy lánynak, én orosz vagyok, egy éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – válaszol a lány, aki amúgy kinézetre nagyjából annyira orosz, mint Kublaj Kán, a szülei üzbégek, de ő már orosznak vallja magát. A fiú elmondja, hogy ő itt dolgozik, mert itt lehet pénzt keresni, ám Törökországban él, évente kétszer hazamegy. Én nem mehetek mostanában haza – mondja a lány – nahát, miért, olyan messze van Oroszország? – Csodálkozik a fiú, akinek fogalma sincs arról, hogy arrafelé háború dúl. Aztán kiderül, hogy a lánynak sincs fogalma arról, hogy miért is nem mehet mostanság haza. Gazdag orvos szülők gyereke, éppen azért utazik, Münchenbe tovább, mert ott egy új stílusú manikűreljárással szeretne megismerkedni. Amott az elmúlt éveket szülői segítséggel Dél-Amerikában töltötte, most a Távol-Keletre vágyik, ahol viszont még nem járt. Nem, nem az a probléma – mondja – hogy ne lenne pénze Oroszországba, a hazájába utazni, csak éppen úgy hallotta, hogy ott most valami probléma van a hadsereggel. Talán a Don-kanyarban is az lehetett.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 1-i adásában hangzott el.
