„Köszönjük,
Belső közlés

Nagy Hajnal Csilla: Belsőépítészet

19/05/2024 18:03

| Szerző: Klubrádió

 | Szerkesztő: Lőrincz Csaba

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Nagy Hajnal Csilla Belsőépítészet és Celine című verseit hallgathatják meg a szerző előadásában.

2024. május 19. Belső közlés (2024. május 19.) Nagy Hajnal Csilla - Belsőépítészet
01:38
00:00

A felvidéki születésű és Isztambullal is szorosabb viszonyba került magyar költő és író, Nagy Hajnal Csilla eddig két önálló kötetet jelentetett meg, a Miért félünk az őrültektől című verseskötetet és a Hét című regényt. Mi a kettő között, öt évvel ezelőtt láttuk vendégül zenés irodalmi műsorunkban, a Belső közlésben, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele, és a szerző az adásban több versét is fölolvasta.

egysza 24
 

 

 
Nagy Hajnal Csilla költő
 Fotó: Facebook
 

2024. május 19. Belső közlés (2024. május 19.) Nagy Hajnal Csilla - Celine
02:53
00:00

Mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak kettőt ezek közül a költemények közül a megfelelő hangsávok lejátszás gombjára kattintva, lejjebb görgetve pedig a verseket szövegesen is elolvashatják, amelyekben a költő meghitt látomásossággal mesél a mai emberi tudatunk szerveződéséről és a vele összekapcsolt önazonosság-élményeinkről és -fogalmainkról.

A versek eredeti, írott változata:

Belsőépítészet

Azt mondtad aztán
hogy biztos azért a fiam
az egyedüli közületek
aki megért
mert csak ő olvasta
a Bovarynét.

Mondjuk szerintem igazán
nem lehet biztosan tudni
ennek az állításnak bármelyik
részletét
de valami részvét
valami ódzkodó hála
lehet
persze
benne
akár az élete iránt is így
hogy
bennem semmilyen szerves lét
semmilyen ennyire megejtő konstrukció
– rendszerint –
nem képes túlélni az éjjeleket.

*

Talán tartozom annyival
gondoltam időnként
hogy elmeséljek
néhány tábori élményt
távoli szigetet
bár ez a tartozás-dolog is –
nem hiszem
hogy a tények
ha bármi közük lenne hozzám
akkor ennyire kesztyűs
kézzel bánnának velem.

Vagy bárki.

Az erőszakról meg persze honnét
tudsz te bármit is
ilyesmiket kellene kérdezniük
igen ha ezt mondjuk
pár hetente feltenné nekem
akárki
talán gyakrabban mernék
elmosogatni magam után.

És akkor a gyöngédségről sem
azonnal egy konyhapult
jutna eszembe.

*

Egyre távolabb vannak a dolgok
amelyek közelítenek felém untalan
bármelyik irányból
így ennek megint nincs értelme
mondanád
vagy azt hogy
ezt talán ismét valamilyen utód
érthetné csupán
vagy azt hogy
hagyjuk már ezt a családfa dolgot
kedvesem.

*

Időnként a szívsebészekről i
tehetnék néhány óvatos
megállapítást
mondják a váltókezelők
akikről meg szerintük túl sokat.

De az én mozdulatrendszeremmel
nem biztos hogy
illene csontok közé nyúlkálnom
a szétporladás nem kiváltható a
nyelv visszafogottságával.

Azt hiszem.

A tárgyakkal pedig nem
foglalkozom eleget.

Talán ezért kellett magamban
embereket ültetnem a helyükre.

Erre a belsőépítészetre viszont
nem lehet mentség az esztétika.

Ahogyan ránk sem.

Celine

Tizenkét évesen vette először
észre a város fölé tornyosuló
krátert. A körülötte élők
nem beszéltek róla, ő pedig
ezután sokáig meg volt
győződve arról,
hogy
ő az egyedüli aki
látja.

Legközelebbi sorstársa lett.

Lopva figyelte az osztály
ablakából, féltette őt,
nehogy valaki más is
észrevegye.

Csak éjszakánként, a ház
mögötti udvaron mert
beszélni hozzá.

Olyan volt, mint egy
álmos védőangyal,
Celine néha úgy látta, lebeg.

Folyamatosan párolgott belőle
valami lélekszerű, felhőkkel,
köddel és időnkénti füstjelekkel
kommunikált.

Celine egyszer arra ébredt, hogy
fájdalom nyilall a fejbúbjába,
szűnni és enyhülni nem akaró
fájdalom, a kráter
tehetetlenül és egyre dühösebben
nézte, Celine sírva kérlelte,
hogy tegyen valamit, mert
valahol mélyen érezte, senki
más nem tehet.

Leplepezetlenül, könnyei közt
figyelte egész nap,
mindenki nyughatatlannak
tűnt. A kráter egyszercsak
őrjöngő mennydörgéssel ontani
kezdte magából a felgyülemlett
dühöt, Celine fejfájása szempillantás
alatt elillant,
és mosolyogva nézte az
őrjöngő megkönnyebbülést.

Ekkor derült ki, hogy
mindenki látja.
Az apja hónapokig segíteni
járt a hely oldalán élő
barátainak új házat
építeni, a szeretet és a
leigázottság nyugalma
hamuszínnel
borította be a vidéket.

Nevet kapott a kráter, ráadásul
az is kiderült, hogy
sokkal hamarabb, minthogy
Celine egyáltalán észrevette volna.

*

Ma már egy másik városban él,
néhány kilométerrel arrébb, ahol
bizonyos utcák között kibukkan
a kráter, de ő már nem tud
ránézni. Könnyed a mosolya,
rövid hullámos haját
lávaszínűre festették az évek,
három macskát etet, egy fiúval él,
az emeleten, odalent turisták váltják
egymást, hetente, két hetente,
kalandvággyal a szemükben kérdezik,
mert mind ezért vannak itt,
hogyan jutnak el az Etnához.

Celine elnézően mosolyog, kedvesen
beszél róla, hol és mire érdemes majd
figyelni, történeteket mesél,
mint egy régi jó barátról,
macskákat etet, idegeneket mos ki
lepedőből, ágyhuzatból, tányérokból,
poharakból, evőeszközökből,
homályos álmokból,
almás pitével látogatja az anyját,
néhány hónaponta titokban
lányokba szerelmes, olyankor
álmosan szeretkezik a fiúval, akivel él,
időnként lüktető fejfájással ébred,
mintha képeslapot kapna valakitől,
aki pedig nem tudhatja a lakcímét sem már,
ilyenkor remegve néz fel
bizonyos utcák között, de néhány
óra alatt zúgássá kopik a fájdalom,
Celine megint dúdol, útbaigazít,
macskát etet, lepedőt tereget,
szeretkezik, hajtincset sodor,
rám mosolyog, miközben
puhává kövesedett léptekkel
surran át a szobán, mindent
el tud mondani, a kráter
összes paraméterét és történetét, és
senki sem tudja, még az a fiú sem,
aki reggelente szerelemnek nevezett
szorongó törődéssel takargatja be
repedezettre sült vállait, hogy
Celine még soha ezelőtt, és soha ezután sem
fogja testközelből
érinteni az
Etnát.