Mészáros, Andika és a nyolcas kulcs – Dési János jegyzete
E módon aztán hamar összejön az a 60 ezer dolgozó, akiről most a mi gázszerelőnk levelezésbe kezd az új miniszterelnökkel. Hatvanezer, de azért piaci alapon csak te lennél, meg Andika, aki a nyolcas kulcsot adogatná.
Adatszabadság – Józsa Márta jegyzete
A szabadságunk bizony az átlátható adatkezelésen, és az érdemi adatnyilvánosságon is múlik majd – írja Józsa Márta jegyzetében a koronavírus- és a HIV-statisztikák hiányára is alapozva.
A vádlottak padja - Hardy Mihály jegyzete
Furcsán hangozhat, de ettől még tény, hogy Európa legnagyobb és legtekintélyesebb nemzetközi szervezete nem volt felkészülve ilyenfajta belső bomlasztásra és cinikus árulásra, amit Orbán Viktor és Szijjártó Péter bemutatott.
Szegények – Szénási Sándor jegyzete
Amikor a görénykurzus névadója a kampányban elismerte, hogy elvesztette a nagyvárosokat, az értelmiséget, és a középosztály javát, akkor ez már régi igazság volt, és ez látszott is a Fidesz kommunikációján. Emlékszünk arra a borzongató emoji-kampányra, amelyhez már olvasni sem kellett tudni, a sárga arcok hangulatjelei dühöket, félelmeket, vagy éppen boldogságot irányítottak az ellenfelekkel szemben, az utóbbit viszont a Fideszre természetesen. Hogy az üzenet még érthetőbb legyen, az ellenzék biztos megítélése érdekében szarkupacokat ábrázoló emojikat, és hányással küzdőket is bevetettek. Még, vagy megint, most is ott vannak a falakon.
Előmásznak a roncsból a fideszes sofőrök - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a jelenség, amikor egy súlyos autóbaleset után, valaki szerencsésen kimászik saját lábán a roncsból, feláll és látszólag irracionális dolgokat kezd művelni. Össze-vissza mászkál, keresi az öngyújtóját, nyomkodja a telefonját, irreleváns kérdéseket tesz fel a segítségére sietőknek. Még csak a fejét sem ütötte be, egyszerűen még tart a sokk hatása, azt sem tudja hol van és valójában mi történt vele.
Mészáros a börtönben is keres - Dési János jegyzete
Az "épít magának" esetünkben annyit tett, hogy a „Mészáros“ nevű fényvisszaverő felület egy igen jelentős közpénzes melóba tenyerelt bele megint.
Ne sprashivay! - a külügyminisztérium darálójának nyílt levele Selmeci János jegyzetében
Négy különböző munkakör képviselője volt az asztalnál: egy miniszter, egy államtitkár, egy irodavezető és egy orosz gyártmányú iratmegsemmisítő. A miniszter, az államtitkár és az irodavezető székeken foglaltak helyet, az iratmegsemmisítő az asztalon darált. Elfogtam a nyílt levelét.
Leomló bástyák - Rózsa Péter jegyzete
Elképesztő milyen gyorsan omlanak le ennek a 16 évnek a bástyái. Az is elképesztő – bár ez igen erős magyar értelmiségi hagyomány –, hogy ezzel együtt hogyan jelentkeznek a huhogók, a még el sem kezdett reformok azonnali bírálói.
A politikai mérce mint múzsa – Gábor György írása
6/02/2023 19:52
| Szerző: Gábor György
Mi is valójában az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája?
Arra a kérdésre, hogy a kulturális szolgáltatások megítéléséhez szükséges-e a politikai mérce, Csák János ezt válaszolta: „Szükséges is politikai mérce, hiszen a demokráciában értékeket közvetítő pártok versengenek, és amikor megnyerik a választást, azon értékek érvényesítésére kapnak mandátumot. Ez a tágasabb kultúraértelmezés a mai kormányzat számára az Isten, haza, család.”
Csák Jánosnak persze reménytelen lenne elmagyarázni, hogy sem demokráciában, sem monarchiában, sehol semmilyen államformában nincs szükség a „kulturális szolgáltatások” megítéléséhez valamiféle „politikai mércére”, ez a kultúra lassú elfojtását és kimúlását szolgálná csupán. A kultúrával szemben támasztott „politikai mércéről” kizárólag az az ember spekulál, akinek halvány fogalma sincs a kultúráról, annak mibenlétéről, ám miniszteriális-hatalmi helyzetéből fakadóan képes talán még önmagával is elhitetni, hogy zagyválkodása maga a minősített hozzáértés és a tündöklő értelem. Szegény Csák János! Ha van igazi tagadása az esztétikai minőségnek és mindennemű kulturális megnyilvánulásnak, az épp a politikai mérce maga, azaz a kultúrával szemben támasztott mindennemű politikai elvárás és persze a hatalom mércéjéhez igazodó támogatási elv. Csák a diktatúráról beszél megértő szeretettel és mély empátiával, annak egyik lényegét tárja fel, vagyis beszéde egyszerre realista korrajz és bensőséges önvallomás.
Az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája.
De miért ne lehetnénk Csák János merő szamárságával megértők? Miért ne lehetne Csák Jánosnak igaza? Elvégre például a demokratikusan megválasztott Hitler hatalomra kerülése után Thomas Mann nyugodtan maradhatott volna Németországban, csupán a politikai mércének kellett volna megfelelnie: legfeljebb nem Józsefről és testvéreiről írt volna, hanem Brünhildről és a valkűrökről, a Doktor Faustusban Wendell Kretzschmar pedig nem Beethoven opus 111-es szonátáját elemezte volna, hanem a Horst-Wessel-Liedet, továbbá az éppen aktuális politikai mérce szerint nem az „Isten, haza, család” eszmei triásza vezette volna pennáját, hanem az „Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer”. Így nem is kellett volna az USA-ba kitántorognia, szépen maradhatott volna a fenekén, valahol a festői Weimar melletti dombok lankáin, közel Buchenwaldhoz.
De hazai példákon is illusztrálható Csák Jánosnak a demokrácia, a kultúra és a kívánatos politikai mérce elkerülhetetlen szimbiózisáról alkotott innovatív gondolatfutama. Semmiféle esztétikai kifogás nem merülhetett volna fel mondjuk Csurkával, Szentmihályi Szabó Péterrel vagy Döbrentei Kornéllal szemben, ha az „értékeket közvetítő pártok” versengéséből akkoriban győztesen kikerült szoclib kormányzás idején mindketten teszem azt gender tematikájú műveket írtak volna, vagy A fekete szép, esetleg A zsidó szép címmel nagyregényt, netán Soros, az angyal címmel kedves misztériumjátékot. Miként ma sem lenne probléma például Spiróval, ha a pártok versengéséből mostanra győztesként kikerült Fidesz értékeit közvetítő politikai mércének megfelelve írna egy szép Horthy-tetralógiát, Závada megírná végre Prónay Pál regényes élettörténetét, s Parti Nagy rímekbe szedve vetné papírra Soros, az ördög című poémáját.
Szóval menne minden, mint a karikacsapás, a váltógazdaság egymást követő politikai mércéi pedig természetes úton gondoskodnának íróink, művészeink folyamatos, minimum négyévenkénti megújulásáról. S a magyar történelmi hagyományokon túllépve innentől emelt fővel lehetne elmondani, hogy egy kormányváltást követően messze nem valamiféle gerinctelen megalkuvásról, privát előnyökben, juttatásokban, elismerésekben reménykedő jellemtelen átállásról van szó, és nem is válik szükségessé a továbbiakban a „belülről bomlasztás” meg a „még mindig jobb, ha az én könyveim jelennek meg, mint amazé” kínos mentegetőzése, mostantól elégséges a politikai mérce determinisztikus hatásának törvényszerűségére utalni.
Jelen tudásunk szerint mindössze egyetlen országban adódhatnak komolyabb nehézségek. Kellő megértéssel gondoljunk ugyanis arra az olasz regényíróra, aki körül két-háromhavonként változik a kormány: már az első fejezet felénél módosítania szükséges a politikai mércét, s mire eljut a huszonötödik fejezethez, addigra nagyjából nyolcvanhárom politikai mérce bőrébe bújt múzsa csókolta homlokon.
