Nem lett meghosszabbítva a brüsszelezés Bicskéig - Kárpáti Iván jegyzete
A propaganda egyik legnagyobb veszélye, hogy egy idő után már nem a választókat győzi meg, hanem azokat, akik csinálják.
Az eltüntetett lapok esete - Dési János jegyzete
Most, ezekben a percekben is omlik össze az állami száz és ezer milliárdokból kitömött fideszes médiabirodalom. Megy is az óbégatás, hogy azért az is a magyar sajtó, meg ott is kollegák dolgoznak, meg ne kárörvendjünk, meg jajajaj.
Plakátok – Józsa Márta jegyzete
Plakátban speciel a magyar művészek hagyományosan remekeltek, csaknem a műfaj létezése óta. A szecesszió, a Bauhaus, az avantgarde, vagy például a magyar filmplakátok aranykorából visszanézve még inkább drámai az a vizuális mocsok, amelyet éveken keresztül bámultunk, inkább fel sem idézem, nem lesz könnyű elfelejteni, de hátha sikerül. A történelemkönyvekben majd visszanézhetjük őket, ahogy a Tanácsköztársaság vagy a zsidótörvények bevezetésekor használt szennyet, melynek következménye jól látjuk, hova vezetett.
Szögre akasztott hitvallás – Kárpáti Iván jegyzete
"Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi" – ez is szerepel a ún. Nemzeti Hitvallásban, a baj tényleg nem a mondatokkal van.
Építsünk migránstábort! - Selmeci János jegyzete arról, hogy abba kéne hagyni a migránsozást
Te akarod behozni a migránsokat! Nem, te akarod behozni a migránsokat! - mondja egyik politikus a másiknak, majd megvádolja egyik a másikat azzal, hogy végre akarja hajtani a migrációs paktumot, mire a másik visszaszól az egyiknek, hogy migránstábort akarna építeni egy békés településre, ahol aztán minden rossz lesz, mert migránsok.
Orbánék keresztes hadjárata után - Hardy Mihály jegyzete
Sokat töröm a fejem azon, hogy vajon mi okozta az előző kormány és különösen Orbán Viktor dühödt és kíméletlen Budapest-ellenességét?
Nyuszimotor - Szénási Sándor jegyzete
A játékot fideszes politikusok osztogatták a kampányban, mégpedig bölcsődéseknek, figyelmen kívül hagyva az olyan gyerekségeket, mint jog, törvény, konkrétan egy 2011-es, amely tiltja, hogy nevelőintézményekben kampányolni lehessen. A választási eljárásról szóló törvény ugyanezt teszi, a Polgári Törvénykönyv pedig a képmáshoz való jog alapján előírja mindkét szülő beleegyezését ahhoz, hogy politikai ragadozók biodíszletként használhassák a csemetéjüket.
Politikai lövészárokharc az iskolapadban – Kárpáti Iván jegyzete
A jelenlegi rendszer egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy nem minden család tud ugyanannyit befektetni a felkészülésbe. Az ország jelentős részének erre egyszerűen nincs lehetősége. Éppen ezért a felvételi sokszor nem pusztán tudást mér, hanem családi hátteret is.
A politikai mérce mint múzsa – Gábor György írása
6/02/2023 19:52
| Szerző: Gábor György
Mi is valójában az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája?
Arra a kérdésre, hogy a kulturális szolgáltatások megítéléséhez szükséges-e a politikai mérce, Csák János ezt válaszolta: „Szükséges is politikai mérce, hiszen a demokráciában értékeket közvetítő pártok versengenek, és amikor megnyerik a választást, azon értékek érvényesítésére kapnak mandátumot. Ez a tágasabb kultúraértelmezés a mai kormányzat számára az Isten, haza, család.”
Csák Jánosnak persze reménytelen lenne elmagyarázni, hogy sem demokráciában, sem monarchiában, sehol semmilyen államformában nincs szükség a „kulturális szolgáltatások” megítéléséhez valamiféle „politikai mércére”, ez a kultúra lassú elfojtását és kimúlását szolgálná csupán. A kultúrával szemben támasztott „politikai mércéről” kizárólag az az ember spekulál, akinek halvány fogalma sincs a kultúráról, annak mibenlétéről, ám miniszteriális-hatalmi helyzetéből fakadóan képes talán még önmagával is elhitetni, hogy zagyválkodása maga a minősített hozzáértés és a tündöklő értelem. Szegény Csák János! Ha van igazi tagadása az esztétikai minőségnek és mindennemű kulturális megnyilvánulásnak, az épp a politikai mérce maga, azaz a kultúrával szemben támasztott mindennemű politikai elvárás és persze a hatalom mércéjéhez igazodó támogatási elv. Csák a diktatúráról beszél megértő szeretettel és mély empátiával, annak egyik lényegét tárja fel, vagyis beszéde egyszerre realista korrajz és bensőséges önvallomás.
Az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája.
De miért ne lehetnénk Csák János merő szamárságával megértők? Miért ne lehetne Csák Jánosnak igaza? Elvégre például a demokratikusan megválasztott Hitler hatalomra kerülése után Thomas Mann nyugodtan maradhatott volna Németországban, csupán a politikai mércének kellett volna megfelelnie: legfeljebb nem Józsefről és testvéreiről írt volna, hanem Brünhildről és a valkűrökről, a Doktor Faustusban Wendell Kretzschmar pedig nem Beethoven opus 111-es szonátáját elemezte volna, hanem a Horst-Wessel-Liedet, továbbá az éppen aktuális politikai mérce szerint nem az „Isten, haza, család” eszmei triásza vezette volna pennáját, hanem az „Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer”. Így nem is kellett volna az USA-ba kitántorognia, szépen maradhatott volna a fenekén, valahol a festői Weimar melletti dombok lankáin, közel Buchenwaldhoz.
De hazai példákon is illusztrálható Csák Jánosnak a demokrácia, a kultúra és a kívánatos politikai mérce elkerülhetetlen szimbiózisáról alkotott innovatív gondolatfutama. Semmiféle esztétikai kifogás nem merülhetett volna fel mondjuk Csurkával, Szentmihályi Szabó Péterrel vagy Döbrentei Kornéllal szemben, ha az „értékeket közvetítő pártok” versengéséből akkoriban győztesen kikerült szoclib kormányzás idején mindketten teszem azt gender tematikájú műveket írtak volna, vagy A fekete szép, esetleg A zsidó szép címmel nagyregényt, netán Soros, az angyal címmel kedves misztériumjátékot. Miként ma sem lenne probléma például Spiróval, ha a pártok versengéséből mostanra győztesként kikerült Fidesz értékeit közvetítő politikai mércének megfelelve írna egy szép Horthy-tetralógiát, Závada megírná végre Prónay Pál regényes élettörténetét, s Parti Nagy rímekbe szedve vetné papírra Soros, az ördög című poémáját.
Szóval menne minden, mint a karikacsapás, a váltógazdaság egymást követő politikai mércéi pedig természetes úton gondoskodnának íróink, művészeink folyamatos, minimum négyévenkénti megújulásáról. S a magyar történelmi hagyományokon túllépve innentől emelt fővel lehetne elmondani, hogy egy kormányváltást követően messze nem valamiféle gerinctelen megalkuvásról, privát előnyökben, juttatásokban, elismerésekben reménykedő jellemtelen átállásról van szó, és nem is válik szükségessé a továbbiakban a „belülről bomlasztás” meg a „még mindig jobb, ha az én könyveim jelennek meg, mint amazé” kínos mentegetőzése, mostantól elégséges a politikai mérce determinisztikus hatásának törvényszerűségére utalni.
Jelen tudásunk szerint mindössze egyetlen országban adódhatnak komolyabb nehézségek. Kellő megértéssel gondoljunk ugyanis arra az olasz regényíróra, aki körül két-háromhavonként változik a kormány: már az első fejezet felénél módosítania szükséges a politikai mércét, s mire eljut a huszonötödik fejezethez, addigra nagyjából nyolcvanhárom politikai mérce bőrébe bújt múzsa csókolta homlokon.
