Win-win – Józsa Márta jegyzete
A hajléktalankérdésre végső soron a palackrendelet is megoldás lehet.
Mint a moziban – Szénási Sándor jegyzete
Orbán Viktor mint főgépész ugye, azt vetít magának összevissza, amit akar.
Bár ő is csak a tökét vakarná – Selmeci János jegyzete
Ha szeretjük őt, ha nem, Orbán Viktor jelenleg pénzbe kerül nekünk, elszálltak a szabadságharc költségei.
Hungarikum a szakértelem negligálása – Rózsa Péter jegyzete
Amerikai meteorológusok már halálos fenyegetéseket is kapnak laikusoktól, amiért tornádók és hurrikánok egyre gyakrabban sújtják a floridai térséget. Egyikük azt mondta, kezdi elveszíteni az emberiségbe vetett hitét. Hajjaj, élne csak nálunk! Rózsa Péter jegyzetében az emlékezetes augusztus 20. utáni elbocsátásokból kiindulva arra jut: itt a közvéleményt, illetve az arra érzékeny kormányzati szándékokat kell megfigyelni a felhők meg a bolygók helyett.
Tréning – Szénási Sándor jegyzete
A kihívások, a kényelmetlen faggatózások elmaradása következében az inger nélkül élő, stimulálatlan ember, bár nem állítjuk, hogy feltétlenül elbutul, viszont mégiscsak bepókhálósodik, lelassul, hasonlítani kezd az öregasszonyok fájós térdére, ami, ha elindulnak vele, lassan olajozódik be, idő, amíg végre járni tud vele az ember.
Orbán megtartja Orbánt - Kárpáti Iván jegyzete
Hamarabb ránt elő Orbán Viktor egy államfőt, tök mindegy, hogy az egy habókos nagybácsi figura, egy közepes vidéki ügyvéd, akit saját jelentéktelensége repített már az Alkotmánybíróság élére is.
Hazugság, diktatúra a neved – Dési János jegyzete
A Fidesz 2010-es hatalomra jutása után a diktatórikus rendszer újbóli kiépülésével drámaiak a változások s egész újságíró nemzedékek nőnek bele a direkt hazugságok gyártásába a kormánypárti médiában dolgozva, amely ellen nincs nyoma, hogy tenni próbálnának.
"A" Lajos – Józsa Márta jegyzete
Mivel járhat, ha egy település polgárainak többsége úgy dönt, menjen az addigi fideszes polgármester? Többféle következménye is lehet.
Probléma a hadsereggel – Józsa Márta jegyzete
4/08/2024 13:04
| Szerző: Józsa Márta
| Szerkesztő: Ivánkai Márk
Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
A múlt héten Németországban jártam, Wützburgban a vasútállomáson láttam egy 2020-ban felavatott Holocaust-emlékművet, Matthias Braun alkotását, amely a zsidóüldözés okozta veszteséget és hiányt jeleníti meg, csaknem nyolcvan évvel azután avatták fel, hogy az utolsó, zsidókat deportáló szerelvény is kigördült a würzburgi vasútállomásról.
A szoborcsoport – amely érzésem szerint jól rímel a budapesti, Duna-parti cipőkre – elhagyott bőröndökből, hátizsákokból és különböző, utazáshoz szükséges tárgyakból áll, melyek kőből, kerámiából és egyéb anyagból készültek. A tulajdonos nélkül maradt csomagok a főpályaudvarral szemben állnak, mellettük tájékoztató oszlopok és régi fotók láthatók. Most, egészen pontosan éppen a Porrajmos, a roma Holocaust emléknapja van, ilyenkor ideje elgondolkodni a társadalmi emlékezetről és felelősségről is. Már ha tudunk ilyesmiről beszélni egyáltalán. Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
Wützburgba egyébként azzal a 49 eurós Németország-bérlettel érkeztem, amellyel fapados vonatokon be lehet utazni az egész országot egy hónapon át, megvan az a hátránya, hogy az utazás lassú és zsúfolt, ám ha nem siet valaki, akkor csak az előnyeit tudja élvezni. Például azt, hogy lassan utazván el lehet nézegetni mondjuk a Majnát meg a Neckart, valamint ezeken a járatokon jellemzően nem a felsőközéposztály tagjai utaznak. Hanem diákok, ingázó funkcionáriusok és sok-sok bevándorló, akiknek egy része szerencsémre angolul beszél, így jobban értem őket.
Én török vagyok, hét éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – mondja a hátam mögött egy fiú - később kiderül róla, hogy taxisofőr – egy lánynak, én orosz vagyok, egy éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – válaszol a lány, aki amúgy kinézetre nagyjából annyira orosz, mint Kublaj Kán, a szülei üzbégek, de ő már orosznak vallja magát. A fiú elmondja, hogy ő itt dolgozik, mert itt lehet pénzt keresni, ám Törökországban él, évente kétszer hazamegy. Én nem mehetek mostanában haza – mondja a lány – nahát, miért, olyan messze van Oroszország? – Csodálkozik a fiú, akinek fogalma sincs arról, hogy arrafelé háború dúl. Aztán kiderül, hogy a lánynak sincs fogalma arról, hogy miért is nem mehet mostanság haza. Gazdag orvos szülők gyereke, éppen azért utazik, Münchenbe tovább, mert ott egy új stílusú manikűreljárással szeretne megismerkedni. Amott az elmúlt éveket szülői segítséggel Dél-Amerikában töltötte, most a Távol-Keletre vágyik, ahol viszont még nem járt. Nem, nem az a probléma – mondja – hogy ne lenne pénze Oroszországba, a hazájába utazni, csak éppen úgy hallotta, hogy ott most valami probléma van a hadsereggel. Talán a Don-kanyarban is az lehetett.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 1-i adásában hangzott el.
