A jó Orbán-interjú esete a fehér hollóval – Selmeci János jegyzete
Én azért reménykedek abban, hogy a visszavonuló Orbán Viktor egyszer majd bemegy 8-10 órára egy stúdióba, és elmeséli, hogy miért nem akart minden magyar miniszterelnöke lenni, hogy jól érzi-e magát ebben a megosztott országban, és nem bántja-e, hogy ebbe az irányba vitte a hazáját. Persze, akkor sem fogom neki elhinni, amit mond.
Lehetett volna...! - Rózsa Péter jegyzete
A fenébe, a szomszéd fűje nemcsak zöldebb, hanem az egész környezet szebb, ápoltabb, nota bene gazdagabb. És barátságosabb.
A Bezzeg-nóta - Szénási Sándor jegyzete
A politika jórészt a felejtésről szól. Magyar Péter is szokta gyalulni a rezsimet évtizedek óta kiszolgáló elitet, ami az ő múltját tekintve szintén mókás, mint ahogy Vona memóriazavara is, midőn a régi ellenzék szokásos kesergőjét adja elő, aminek talán a Bezzeg címet adhatnánk.
Orbánnak az nem fáj, ha oroszok gyilkolják a magyarokat
A magyar miniszterelnök nem emeli fel a telefont és nem kérdezi meg: "Vlagyimir Vlagyimirovics, mondja csak, miért is hullanak a magyar fiúk százával a keleti fronton?" Nem kezdeményez szankciókat azok ellen az orosz tábornokok ellen, akik parancsot adnak más magyarok meggyilkolására. Nem követeli, hogy a Kreml vállaljon felelősséget a katonai gépezetének magyar áldozataiért.
Mint két tojás - Dési János jegyzete
Itt van a plakát: Mint két tojás. A képen a tojáshéjból két fej bukkan elő, az egyik szakállas, a másik csupasz képű. Első ránézésre egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz. “Mint két tojás” - ezt azzal próbálja a szerző igazolni, hogy mindkét karikatúra-figura kis ukrán zászlócskát lobogtat.
Bárkik, bárhol – Józsa Márta jegyzete
Ez a sejtelmes jelszava a kormányfő által bejelentett, árnyalataiban szeptemberben ismertetendő lakásvásárlási programnak. A részletek még kidolgozatlanok, de azt tudjuk, hogy egy garantált bérminimumot kereső embernek két és fél évi jövedelme teljes összegét kell félretennie beugróként.
Téglák – Szénási Sándor jegyzete
A digitális köd homályában lapuló gyanús személyeket remélhetőleg kiveti magából a hétezer harcos közösségének immunrendszere, amit már csak az is erősít, hogy maga a klubtulajdonos viszi el neki a hírek esszenciáját.
Szeretkezz, ne háborúzz! – Selmeci János jegyzete
Mi lenne ha a vízparti stégen az esthajnal csendjében a vizet bámulva ölelnénk meg egy meztelen fideszes... vagy legalább csak elfoglalnánk magunkat a politika helyett valami mással, egymással, kicsit jöjjünk le a gyűlölet-szerről...
Probléma a hadsereggel – Józsa Márta jegyzete
4/08/2024 13:04
| Szerző: Józsa Márta
| Szerkesztő: Ivánkai Márk
Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
A múlt héten Németországban jártam, Wützburgban a vasútállomáson láttam egy 2020-ban felavatott Holocaust-emlékművet, Matthias Braun alkotását, amely a zsidóüldözés okozta veszteséget és hiányt jeleníti meg, csaknem nyolcvan évvel azután avatták fel, hogy az utolsó, zsidókat deportáló szerelvény is kigördült a würzburgi vasútállomásról.
A szoborcsoport – amely érzésem szerint jól rímel a budapesti, Duna-parti cipőkre – elhagyott bőröndökből, hátizsákokból és különböző, utazáshoz szükséges tárgyakból áll, melyek kőből, kerámiából és egyéb anyagból készültek. A tulajdonos nélkül maradt csomagok a főpályaudvarral szemben állnak, mellettük tájékoztató oszlopok és régi fotók láthatók. Most, egészen pontosan éppen a Porrajmos, a roma Holocaust emléknapja van, ilyenkor ideje elgondolkodni a társadalmi emlékezetről és felelősségről is. Már ha tudunk ilyesmiről beszélni egyáltalán. Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
Wützburgba egyébként azzal a 49 eurós Németország-bérlettel érkeztem, amellyel fapados vonatokon be lehet utazni az egész országot egy hónapon át, megvan az a hátránya, hogy az utazás lassú és zsúfolt, ám ha nem siet valaki, akkor csak az előnyeit tudja élvezni. Például azt, hogy lassan utazván el lehet nézegetni mondjuk a Majnát meg a Neckart, valamint ezeken a járatokon jellemzően nem a felsőközéposztály tagjai utaznak. Hanem diákok, ingázó funkcionáriusok és sok-sok bevándorló, akiknek egy része szerencsémre angolul beszél, így jobban értem őket.
Én török vagyok, hét éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – mondja a hátam mögött egy fiú - később kiderül róla, hogy taxisofőr – egy lánynak, én orosz vagyok, egy éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – válaszol a lány, aki amúgy kinézetre nagyjából annyira orosz, mint Kublaj Kán, a szülei üzbégek, de ő már orosznak vallja magát. A fiú elmondja, hogy ő itt dolgozik, mert itt lehet pénzt keresni, ám Törökországban él, évente kétszer hazamegy. Én nem mehetek mostanában haza – mondja a lány – nahát, miért, olyan messze van Oroszország? – Csodálkozik a fiú, akinek fogalma sincs arról, hogy arrafelé háború dúl. Aztán kiderül, hogy a lánynak sincs fogalma arról, hogy miért is nem mehet mostanság haza. Gazdag orvos szülők gyereke, éppen azért utazik, Münchenbe tovább, mert ott egy új stílusú manikűreljárással szeretne megismerkedni. Amott az elmúlt éveket szülői segítséggel Dél-Amerikában töltötte, most a Távol-Keletre vágyik, ahol viszont még nem járt. Nem, nem az a probléma – mondja – hogy ne lenne pénze Oroszországba, a hazájába utazni, csak éppen úgy hallotta, hogy ott most valami probléma van a hadsereggel. Talán a Don-kanyarban is az lehetett.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 1-i adásában hangzott el.
