Magyar Nobel - Józsa Márta jegyzete

Feledhetetlen csütörtök 13 óra volt, 2002-ben volt utoljára ilyen, ugye akkor Kertész Imre miatt lábadt könnybe a szemem. Valami miatt a Svéd Akadémia mindig a bejelentő hét negyedik napján nevezi meg az azévi díjazott írót. Azóta is ünneplünk itt a Klubrádió szerkesztőségében is, annak örülünk, hogy újra a magyar irodalomra szegeződik a világ szeme. Tudják persze már Önök is mindannyian: Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobel-díjat. Cáfolva egyúttal azt a babonát, hogy nem a legesélyesebbek a befutók. Évek óta rengeteg olvasó várta az elismerést. Több mint 20 nyelvre fordították le könyveit, igazi világsztárról van szó, a legrangosabb nemzetközi és hazai díjak java részét megkapta, több regényéből is meghatározó jelentőségű filmet forgatott Tarr Béla rendező. Összetéveszthetetlen hangvételű, olyan szólista, aki a nyugati és a keleti világ hangjait, tapasztalatait, világképét gyúrja sajátjává, talán ezért akadnak rajongói a glóbusz számos pontján. Persze a sikerhez sok minden hozzájárult a szerző egyedisége, tehetsége és elszánt munkája mellett. Elsősorban értő műfordítók, és érzékeny, másrészt vállalkozó szellemű kiadók munkája, a műveket bírálók szemlélete, szempontrendszere, a filmek, és talán még a vakszerencse is. Azt talán le lehet szögezni, hogy a felsoroltak a valóság részei. Ahogy az a kérdés is relevánsnak látszik, hogy mit gondolunk az irodalomról, és annak mindennapi szerepéről.

Hogy az ünnepelt szerző hogyan szól a valóság és a szépirodalom közötti kapcsolatról, azt tőle idézem a litera.hu-n megjelent korábbi interjújából. „Kritikus megjegyzéseim nem jelentik, hogy azt hinném, vagy hittem volna bármikor, hogy az irodalom közvetlenül beleavatkozhatna annak a társadalomnak a működésébe, amelyet bírál vagy elutasít. Sokkal, de sokkal finomabb, szinte áttekinthetetlenül bonyolultabb, lépcsőzetesebb az a hatás, amit művész gyakorolhat a saját társadalmára, ha egyáltalán a közvetettségnek ebben a méretében ez még hatásnak és befolyásnak nevezhető.” Eddig az idézet, és eddig tartott nagyjából a felhőtlen öröm is. Az a heuréka-élmény, hogy egy szekrény mélyén megtaláltuk Váradi Juli 2017-es beszélgetését Krasznahorkaival, hogy pillanatok alatt kitaláltuk, hogyan változtassuk meg a délutáni műsort, hogy kinek mi a dolga ilyenkor, ami nem egyszerű munka, és együttműködésen alapult. Annyi volt a teendő, hogy gondolni sem lehetett arra, hogy milyen lesz a másnap. Amikor már nem irodalomról és annak a társadalmi valósággal együtt lebegő laza szövésű szövetéről lesz szó. Pedig tudtuk. Majdnem az mondtam, hogy csak sejtettük, de sajnos van már tapasztalatunk. Az ünnepelt művész identitása érvényességének, művészi és emberi szabadságának megkérdőjelezése úgy robbant be a NER- és kampány-sújtotta országunk szennykommunikációjába, mintha nem is volna büszkeség és honderű. Egy áldott pillanatig sem. Mintha 24 óráig sem lehetne örülni annak, hogy az olvasót magával sodró, saját világot teremtő, magyar nyelven íródott szövegek most már minden bizonnyal olyan befogadókhoz is eljutnak, akinek eddig fogalmuk sem volt arról, hogy ki Krasznahorkai László. Elárulom: ő író. Nem valakié, nem valaki nevében ír, nem tartozik magyarázattal senkinek. Azaz persze az olvasóinak. A sok millió eredeti kritikusának. Szögezzük le: most egy friss Nobel-díjas szerző ünnepli, talán féli is a sikerét. Amelyet a dolgok rendje szerint könyvmolyoknak, vagy akár csak távoli rajongóknak is joguk van megsüvegelni, az általa teremtett univerzumot magukénak érezni. És még valami. Ezek művek magyar nyelven születtek, nem jöhettek volna létre e különös, csaknem árva nyelvünk sajátos logikája nélkül. Vagy akár igen, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Krasznahorkai László magyar íróé a 2025-ös irodalmi Nobel-díj, és ez nagyon, nagyon rendben van.

Józsa Márta jegyzetét a cikk elején található lejátszóra kattintva hallgathatják meg. Kiemelt kép: Arató András/Klubrádió