Krasznahorkai: A díjak nem a szívén, hanem a máján találják el az embert, a szív másra van fenntartva - ha van

- Nem vagyok az a fajta művész, aki szereti a ceremóniákat, amelyeken a könyveiről úgy beszélnek az emberek akaratlanul -  a legjobb szándékkal- , mint bármi másról, aminek pénzben és pénzen túli értéke van. Nem emlékszem arra, hogy ilyen őrült szerepe lett volna a díjaknak '90 előtt a szabad világban - vélekedett az Aegon-díj kapcsán az író.

Mint mondta, egy-egy díj belátható ideig fölviszi az író, illetve a könyve iránti érdeklődés mutatóit, de szerinte rátelepedett a művészetre is a globális kapitalista szisztéma. Áru lett - mint hogy egy kicsit mindig az volt, kivéve itt ebben az Abszurdisztánban -, persze mindig áru volt, de nem ez volt a döntő. Mindenesetre örül az ember ennek.

A díjakról azt mondta: - Az embert a díjak nem a szívén találják, hanem a máján. A szív az másra van fenntartva, szerintem — ha van. Minden művész természetesen az elismerésért, ha nem is mindent, de nagyon sokat áldoz, vagy legalábbis nagyon kiéhezett arra, hogy elismerést arasson, hiszen ha nem is azért csinálja, de nyilván akkor adja ki a kezéből, amikor úgy érzi, hogy erre az elismerésre — vagy valamilyenre — mégis méltó. A hiúságról van szó; azt találja el és az ellen azt hiszem mindenki védtelen. Akármit próbálunk csinálni, el lehet menekülni a Nobel-díj bejelentés idején Észak-Afrikába, mint ahogy Beckett tette -  szerintem helyesen -  de a végén úgysem lehet menekülni. 

 - És hát ezt a bizonyos szervet, ezt a májnak nevezett szervet, tehát magát, a hiúságot persze, hogy érinti egy-egy díj, és ebből a szempontból egy ilyen független díjnak Magyarországon különös súlya van. Egyre nagyobb - jelentette ki Krasznahorkai.

 

A beszélgetésben előkerült, hogy Krasznahorkai magát olyan írónak tartja, akiben nem válik szét az író és a köznapi ember. Gyakran nem alszik jól és ilyenkor félálomban az Iliászért nyúl, hogy beleolvasson. A reggeleit azért tartja borzalmasnak, mert, mint mondja: - Újra kezdődik minden. Sőt, be se fejeződött, csak tulajdonképpen egy pici kis szünetet kaptunk. [...] Az alvás az végtelen nagy adomány. Én különösen értékelem, mivel már régóta nem alszom jól. Szerintem nagyon sokan vagyunk így. Egyébként minden érző lélek ebben az országban szerintem elég rosszul kell aludjon egy pár éve. Egy kicsit nehéz most olyan édes álmokból felébredni, ahol az ember aztán megtörli a szája szélét. Nem csak Magyarországon ilyen a helyzet, az édes álmoknak azt hiszem, már régóta lőttek, és azok amúgy is csak az időnek pici szigeteire vonatkoznak, amikor el tudunk valahogy tekinteni attól a világtól, amiben egyébként élünk.

"Legalább négy különböző ember él bennem"

Krasznahorkai László szerint, ha a gyerekkoráról beszél, mintha egy egészen más ember életét idézné fel. Olyan, mintha valakiről mesélne – "egy másik Krasznahorkai Laciról, nevezzük csak Lacikának" – mondja az író. A folytonosságot nem érzi: életét négy különböző korszakra osztja, amelyek között nincs igazi híd. A gyermekkori énjétől a kamaszkoron át a felnőtté válásig mindig más ember volt.

Fiatalon, a Magyar Honvédségnél szerzett megrázó tapasztalatok után döntötte el, hogy hátat fordít annak a polgári világnak, amelyből származik. Édesapja ügyvéd volt, a család elvárta volna, hogy a fia is jogász legyen, de Krasznahorkai mindössze három hétig járt a szegedi jogi karra. - Már az első napon tudtam, hogy nem tartozom ide és ott fogom hagyni. A katonai élmények hatására romantikus kamasz maradt, aki inkább a szabadságot kereste, mint a pályát.

Zenélni kezdett: zongoristaként játszott jazz- és beatzenekarokban, s bár a szülei nehezen viselték, hogy "ebbe a züllött világba" jár, ő a zenében találta meg önmagát. Később istállószolgaként, bányászként és népművelőként dolgozott – állandóan úton volt, három-négy havonta költözött, hogy ne találják meg, ne vigyék vissza a hadseregbe. "Ha visszavittek volna, főbe lövöm magam" – fogalmazott.

Az állattartás világát is ekkor ismerte meg: istállókban dolgozott, marhákat gondozott, trágyát hányt. Egy különös, szinte mitikus jelenetben – amikor tanúja volt egy malacok herélését végző, szótlan férfi munkájának – született meg benne a Sátántangó képe. - A folyamat közben, tehát mondjuk a negyedik, ötödik, hatodik malac után, hogy ne kelljen látnom, hogy mit művel a szikével, egyre följebb és följebb néztem, egy belső udvaron voltunk, és egyszer csak a háztetőig érte a tekintetem, ahol hirtelen, de tényleg hirtelen, mint ahogy hegyek gerincénél a nap bukik le, csak ezúttal napfelkelte volt, hogy fölbukkant a nap, és ez a nap barna volt. Akkor bementem, és egy az egyben, az eléjétől a végéig - Márquez mondott hasonlókat, úgy emlékszem a Száz év magányról - egy az egyben megjelent előttem a Sátántangó című regény.

A világ romlottságának érzése, a kilátástalanság tapasztalata mélyen beivódott az életébe. - Mindig ugyanazok a kizsákmányoltak – 45 előtt, után és ma is  – mondja. Ezekről az emberekről ír, azokról, akik "név nélkül születnek, dolgoznak, meghalnak, és eltűnnek a semmiben".  Ebben látja a magyar irodalom legnagyobb hagyományát is:  – Enélkül az osztályréteg nélkül, Illyés: Puszták népe – az emlékezetes magyar válasz nélkül nincs semmi.

Krasznahorkai szerint íróként két mester hatott rá döntően: Kafka és Dosztojevszkij. Az olvasás náluk családi ügy volt: bátyja éjszakákon át beszélgetett ezekről a könyvekről, neki pedig "muszáj volt bekerülni ebbe a szent társaságba".

Amikor az írásról kérdezik, hangsúlyozza: nem szándékosan nehéz. A hosszú, pont nélküli mondatok szerinte nem játék, hanem természetes folyamat. - Ha valaki azt érzi, hogy kibabrálok vele, visszavonnám az összes példányt.  Nem tehetek pontot, amíg a szereplő nem fejezi be, amit mondani akar.”  Ugyanis szerinte amikor gondolkodunk, nem használunk pontot.

Tarr Bélával való közös munkájáról úgy beszélt, mint valami méltó dolog lezárásáról. - A Torinói ló a közös pályafutásunk igazi befejezése volt. Ha folytatnánk, csak ismételnénk önmagunkat. Krasznahorkai úgy érzi, ez a film valóban a végpont volt, és ahogyan Tarr Béla, úgy ő maga is tudni akarja, mikor kell abbahagyni. - Nagyon pontosan kell érezni, mikor érkezik el az a pillanat, amikor be kell fejezni. Mert a rendelkezésünkre álló idő véges.

Amikor arról kérdezik, elérte-e ezt a pontot, csak ennyit mond: - A Báró Wenckheim hazatér-rel talán igen. Legalábbis a regények terén. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen leállok magam műfajában az alkotással, de a nagy regénynek vége. Mert ahogy mondtam is én egyetlen műre készültem egész felnőtt életemben. Ez a mű valószínűleg, ha nem is a megkoronázása, inkább valóban egy kicsit szerényebben fogalmazom már végre, annak az ernyőnek a megteremtése az eddigi regények fölé, amelyek mind ugyanabba az irányba vezettek engem.