Gábor György: Keresztügyi gyorstalpaló

Lánczi Tamás gondolt egyet, s a Szabad Nép levelező rovatából elsajátított hevülettel, minden konkrét utalást mellőzve esett neki „egyes sajtóorgánumok” szerkesztőségeinek (a tudjukkiknek), akik „nem értették meg, vagy inkább cinikus értetlenséget színleltek az augusztus huszadikai ünnepi tűzijáték lezárásaként feltűnő kereszt ürügyén.” A téves és torz nézetek építő és előremutató bírálatának közzétételét – miheztartás végett – kreált fantom bűnösök, „cinikus értetlenek” apropója szolgáltatta a szép emlékezetű Szabad Nép rendszerhű szerkesztőségének, éppen úgy, ahogy ma is, a hasonlóan elkötelezett rendszerhű propagandista, Lánczi Tamás számára.

Lánczi ráadásul – roppant szerénységről téve tanúságot – „gyorstalpalóval” igyekszik segítségére lenni a fent említett fantomoknak, „hogy ne csak a láthatót lássák, hanem azt is, ami elsőre »láthatatlan«”.

A gyorstalpalóban aztán záporoznak a bölcsességek, hogy a láthatatlant ő maga, azaz Lánczi Tamás végre láthatóvá tegye (hálás lett volna mindezért az egész kora-keresztény bölcselet, később Aquinói Szent Tamás és a többiek mind), s olyanokat állít, hogy „a kereszt sokkal több mint egy kiüresedett manifesztum, amelyet a politika azért még felhasználhat ahhoz, hogy újból és újból megerősítse magát”, aztán azt, hogy „a kereszt itt és most… üzenet hívő és hívő között arról, hogy nem vagyunk magunkra hagyva bűneinkkel és az élet minket gyötrő nehézségeivel”, továbbá azt, hogy „megjelenése kinyilatkoztatás is a hitetlen felé az evangéliumról, az örömhírről. A kereszt formája… misztikus értelemben egyszerre rugaszkodik el a földtől és tör az égbolt felé… és száll alá a por, a sár, vagyis az ember irányába... De más feladata is van: horizontálisan, a két ágával a két égtáj irányába kinyúlva összeköti az embert a felebarátaival és a testvéreivel. A keresztben rejlő kettős sugallat és ígéret erőt ad annak, aki hajlandó alázattal felnézni rá. Ez sokak számára jelenthet vigasztalást és örömöt”, meg azt, hogy „a kereszt reménységet ad az embereknek. Nem csak lelkiségi-vallásos értelemben, hanem sokkal inkább a hétköznapi, az élet fárasztó, gyötrő nehézségeiben, mindenben, ami anyagi, ami nehézkes”, hogy végül eljusson a nagy konklúzióig: „már a puszta látványa, közelsége is égeti a gonosz bőrét.”

Lánczi fölényeskedő gőggel gyorstalpalónak nevezett elméleti kurzusa egy faluvégi segédharangozó elméleti-teológiai ismeretét némileg alulmúló felkészültségéről árulkodik, amely még a segédharangozó helyettesítésére érkezett vice-segédharangozó felkészítésére sem tűnik elégségesnek, de talán az önmagából való hülyét csinálás tradicionális módszerével Lánczi akár eljuthat saját felkészületlenségének mások által segített felismeréséhez, amelyhez ezúton kívánok neki sok sikert és szerencsét.

Eszemben sincs a kereszt különféle értelmezési lehetőségeit szóba hozni, ősi szimbólumának eredetéről beszélni, arról, hogy ikonogramja Egyiptomban vagy Babilonban eredendően kozmikus szimbólum volt; a héber „tav” és a görög „tau” vagy a „khí betűvel való kapcsolatát, szóba sem hozom az i.sz. 85 körül keletkezett otromba gúnyrajzot, a legelső ismert Jézus-ábrázolást, egy gúnyfeszületet, ahol az ókori graffito egy szamárfejű embert láttat a kereszten, „Alexamenosz imádja istenét” felirattal, amely a korai keresztényeket onolatriával, azaz szamárkultusszal vádolja, nem említem Szent Pálnak a kereszt tanításáról (logosz tu sztauru) és a kereszt erejéről (dünamisz tu sztauru) szóló tanítását, Szent Ignácot, aki a keresztről mint „emelőszerkezetről” szól, ami a mennyekbe emel, szóba sem hozom a homlokra rajzolt kereszt jelentését (ld. pl. Baszileiosz és Quodvultdeus), vagy Prudentius költeményét, ahol az „igazság Napja”, a jók és a gonoszok feletti ítéletét a kereszt jele alatt hozza (ha most augusztus 20-án lett volna ítélet a kereszt jele alatt, akkor a Karmelita romokban heverne), viszont szólnék a gyorstalpalóra szakosodott Lánczinak arról, hogy a kereszt – amint azt Jóannész Khrüszosztomosz óta tudjuk – pajzsként szolgált a démonok ellen (lehet, hogy épp démonűző ereje miatt jelent meg a Duna fölött, mert lett volna dolga bőven), vagy arról, hogy a kereszt eszkatológikus jel, és ha az égen feltűnik, jajgatásban tör ki a föld (lásd Máté, Márk és Lukács evangéliuma), s lett volna oka a jajgatásra egy budai erkély nézőközönségének, vagy említeném a szír vértanúaktákat, amelyek szerint nem a keresztet kell imádni, az „átkozott fát”, hanem a megfeszítettet, hitünkkel, magatartásunkkal, erkölcseinkkel (milyen szerencse, hogy a fenti erkély publikumának hitét, magatartását és erkölcsiségét nem lehetett az esti égboltra kivetíteni, mert azonnal sötétbe borult volna a főváros), végül pedig, ha már Lánczi szóba hozta a láthatót és láthatatlant, szívesen elmondanám neki, hogy a „hozzánk, keresztényekhez legközelebb álló Platón” (Szent Ágoston) nyomán, s épp a kereszt apropóján az egyházatyák hogyan értelmezték a keresztet, „amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szívben fel nem merül”, ami a kereszt misztériuma (müsztérion apokrüphon), s amit „minden érzékeléstől el kell szakítani, minden láthatótól, ami nem igaz”, vagyis ami nem kiábrázolható, nem megmutatható. Márpedig – ha jól sejtem – a tűzijáték alakzatai épp a megmutathatóságot szolgálják: ha nem így lenne, akkor most elcseszett tűzijátékról beszélhetnénk.

De a fentieken túl Lánczi mester a leglényegesebb vonatkozásról feledkezett el. Arról, amiről Euszebiosz, a keresztény történetíró Nagy Konstantin életéről szóló munkájában számol be: 312. október 27-én, amikor Konstantin felvonult Maxentius ellen, a napkorong körül a kereszt jele vált láthatóvá, alatta az alábbi felirattal: „ἐν τούτῳ νίκα”, azaz „In hoc signo vinces”, magyarul „e jelben győzni fogsz”. Konstantin előtt még az éjjel megjelent Jézus, amire a császár megtért, s serege másnap Krisztus jelével indult a csatába, ahol aztán fényes győzelmet aratott.

Ha Lánczi tudná, ez a híres történet volt az, amivel a pápák és az uralkodók középkori küzdelmeit, s a világi hatalom diadalát igyekeztek igazolni a későbbi kommentárok, s amely egyértelművé próbálta tenni, hogy a világi hatalom képviseli legitim módon a kereszténység ügyét.

Csakhogy volt egy különbség, parányi, de talán Lánczi szerint sem lényegtelen: Nagy Konstantin fölött megjelenő jel fentről, az égből érkezett, transzcendens legitimációként, a Duna fölötti jel lentről, valahonnan a földről kilőve, Orbán meglehetősen drága önlegitimációjaként, s fertelmes paródiába illő nagyzolásának és blaszfémiájának fényeskedő tükörképeként.

A Lánczi-féle gyorstalpaló végén az olvasható, hogy a kereszt „puszta látványa, közelsége is égeti a gonosz bőrét.”

Nos, nincs információm arról, hogy a Karmelita erkélyének valamennyi díszvendége valamelyik kórház Égéssebészeti Osztályán zárta volna augusztus 20. éjszakáját.

Pedig hát…