Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Egy dal a Fittyfiritty operettből - Szénási Sándor jegyzete
29/05/2024 18:04
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
"A szerb elnök természetesen öltönyben, nyakkendőben ült be az ülésre, a zászlót csak magára terítette, lepelként, ami egy focidrukker esetében a diadal trikolórja lenne, Vucic azonban a gyász palástjának szánta."
A szerb elnök szerb zászlót öltött magára, majd beült az ENSZ közgyűlésére és sírva fakadt. Ez milyen jól, poénosan hangzó mondat, nem? Az persze, de azért pontosítsuk.
A szerb elnök természetesen öltönyben, nyakkendőben ült be az ülésre, a zászlót csak magára terítette, lepelként, ami egy focidrukker esetében a diadal trikolórja lenne, Vucic azonban a gyász palástjának szánta: az ENSZ ekkor nyilvánította július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává. Mint ismeretes, 1995-ben a Szerb Köztársaság Hadserege ott gyilkolt meg 8700 bosnyákot.
Mármost ami az elnök sírdogálását illeti e sajnálatos esemény fölött, ami Vucic szerint a szerb nép becsületének igaztalan bemocskolása, az sem egészen úgy volt.
Legalábbis otthoni kritikusai szerint, akik úgy vélik, az elnök egy ócska ripacs. Ha ismernék Hontha Hanna nótáját, a Fittyfiritty nevű operettből, ami arról szól, hogy lehet könny nélkül is sírni, azt mondanák, Vucic-nál pont ez volt a helyzet, leszámítva azt, hogy a magyar díva hozzáteszi, illetve énekli: a szárazon pityergés dinamikáját azért az adja meg, hogy a szív közben tényleg fáj. De az elnöknek nem fájt semmije, ha mégis, arról a mögötte ülő sajtófőnöke tudott volna. Szuzana Vasziljevics azonban nevetve fotózta főnöke gyászmunkáját, mondhatni igazi könnyeket ontva röhögött Vucic bohóckodásán, ami persze a szerb szavazóknak szólt csupán, mint ahogy a szívszaggató fotók is kizárólag parasztvakítás céljából készültek a vihogástól remegő kezű Szuzana szorgos munkája nyomán.
Az ezt leleplező fotót egy Ceca nevű felhasználó tette közzé, azzal a szerb szöveggel, kicsit szabadon, hogy ezekről az alakokról ennél érzékletesebb kép nincsen.
És igaza van Cecának. A szavazók, a hívek, a politikusi lángoszlopokat tűzön- vízen át követők, a nyegle hazugságokat bibliaként kezelők, azok, akik boldognak érezhetik magukat, mert a hősük utat mutat nekik a világ áthatolhatatlan bozótjában, azok, akik a betanult igazság kritikusaira gyűlöletes, esetleg kiirtandó lényekként tekintenek, azok, akik úgy érzik, a maguk kisemberi mivoltában végre szereti őket valaki, egy Vucic, egy Dodik, egy Orbán, egy bárki ebből az alomból, szóval ők most mind kínosan kéne, hogy szembesüljenek vele: isteneik mélyen lenézik őket.
Kampány idején lemennek közéjük, lemosolyognak rájuk, és szelfiznek velük, lapogatják a vállukat, és azt mondják, ők is nagyon alulról jöttek. Ki érti a kisembert jobban náluk? Ki harcolna az igazságukért keményebben a hatalom fényes termeiben? Kiért sír az ő Vucic-uk, ha nem értük?
A szemük közben hideg, a pillantásuk unatkozó.
És szállítják a híveknek a gagyit, a primitív mondatokat, a fájdalomtól meggörbült elnökük krisztusi testét, a vallásuk megcsúfolását, és közben eladják a hazájukat hatalomért és pénzért. Minél igazibb hazafiaknak tűnnek fel, a népük annál kevésbé érdekli őket, minél fényesebb a horizont, amit a reménykedők elé festenek, annál keményebb a tolvajlás a magukra terített zászló alatt. A fordított arányok egyszerű képlete, sose más, mindig ugyanaz.
És úgy tudják, soha nem bukhatnak le. Az ő népük soha nem ébredhet fel.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. május 29-ei adásában hangzott el.