„Klubrádió“
Esti gyors

Tényleg már annak is örülni kell, ha nagypapit nem hagyják az út szélén a betegszállítók? - Gergely Zsófia jegyzete

25/04/2019 18:00

| Szerző: Gergely Zsófia/Klubrádió

Mikor lett észrevétlenül már az is megbecsülendő, ha nem állatként bánnak velünk? Mikor mondjuk azt, hogy elég, mi, akik a szolgálat nélküli szolgáltatás számláját álljuk? 

2019. április 25. Esti Gyors-jegyzet (2019.04.25. Gergely Zsófia jegyzete)
03:02
00:00
„Nem ők hibáztak, nekik olyan szállítási adatlapot adtak, amin rossz cím szerepelt” – csípőből így reagált az a betegszállító cég, amelyik tévedésből keresztülhurcolt az országon egy frissen műtött, idős embert. Az RTL Klub Híradójában bemutatott sztori igazi tanmese arról, hol tart a magyar egészségügy, vagy inkább betegségügy, mert az egészség-fókusz már nem is rémlik, a túlélésre hajt mindenki, a rendszer és az egyszeri beteg egyaránt. Az első, zsigeri reakció tehát az ismerős hárítás, ezek szerint az is túlvárakozás, hogy egy semmibe nem kerülő „bocsánat”-ot odabiggyesszenek a mondat elejére, ha már valakinek a férjét, édesapját, nagypapáját a kórházból nem a 30 kilométerre lévő idősek otthonába, hanem a Bács-Kiskun megyei Hajósra vitték. Mert nekik Hajós volt odaírva, hát vitték, és mikor kiderült a tévedés, akkor még mentek vele tovább, és leadták a bajai kórházban. Mint egy rosszul címkézett poggyászt, ott kötött ki, depózták, ahol lehetett… Vissza nem hozhatták – magyarázzák – a túlhajtott sofőr így is többet vezetett, mint ami papíron megengedett.

Így a combnyaktöréssel műtött idős ember közel 24 óra alatt, fél Magyarországot megkerülve jutott el a kórháztól alig egy óranyi távolságra lévő otthonába. Ráadásul Alzheimer-kóros – tudott volna egyáltalán szólni, hogy mégis mi a francnak tartanak vele a déli határ felé? Jobb vagy még szörnyűbb, ha azon agyalunk, hogy mennyit érzékelt az egészből?

Hosszan lehetne elemezni a menetrendszerűen kódolt egészségügyi horrorsztorit, de idő híján egy pontra tenném ki verbálisan a felkiáltójelet: jogi egyetemen sokat tanultunk az angolszász jogrendszerekről, annak minden szubjektív elemével és így túlzásaival. Innen nézve valóban furcsa, hogy ott a kórházban ügyvédek osztogatják a névjegykártyájukat a betegeknek, hátha kinéz egy jó kis kártérítési per, ha valakit nem megfelelően láttak el. Egy ilyen eset után jogászok ugranának egyeztetni a családdal, komoly összeggel kozmetikázva az elszenvedett sérelmet.

Ehhez képest mit mond a Kásler-vezette állami rendszer rögvalóságában a nyilatkozó rokon, miután órákon át még csak nem is tudták, hova tűnt a nagypapa: „becsületükre legyen mondva” legalább nem az utca szélén rakták le.

Hallottam, amit mond, de nem akartam elhinni. Mikor billent át, és lett észrevétlenül már az is megbecsülendő, hogy nem állatként bánnak egy emberrel? Mikor mondjuk azt, hogy elég, mi, akik a szolgálat nélküli szolgáltatás számláját álljuk? Hova tart az az ország, ahol az emberek már annyira fásultak, hogy le sem kell tuszkolni a torkukon, lenyelik a lenyelhetetlent?

És hogy ne csupa költői kérdést tegyek fel: mi van, ha a halasi cím létezik, egy másik betegé, így került véletlenül az alzheimeres bácsi szállítási lapjára került? Erre gondolt egyáltalán bárki? Ugye ő nem vár azóta is hiába egy kórházi folyosón a betegszállítókra?

Gergely Zsófia jegyzete a 2019. április 25-i Esti Gyorsban hangzott el.