Simon Bettina: Látogatás az otthonban

Az 1990-ben született Simon Bettina költészete, korosztálya számos tagjához hasonlóan, még alakul és fejlődik, de most is olyan ismeretekkel, benyomásokkal rendelkezik már a létezésről, pontosabban a létezés és az erőszak viszonyáról, ami rendkívül ritka az irodalomban; Thomas Mann-nál, Kertész Imrénél vagy Nádas Péternél megfigyelhetjük ezt, de – talán Ayhan Gökhant leszámítva – páratlan a mai fiatal szerzők, különösen a költők közt. Ezt tanúsítja első megjelent verseskötete, a Strand is, amelynek címadó metaforája mögött is a megszokott értelmezések problematikussága és lehetséges kétértelműsége rejlik. Ehhez nem csak megbirkózni kellett a súlyos tapasztalatokkal, hanem olyan formanyelvet is találni, mely képesé érzékeltetni az éltető és pusztító erők egymásra rétegződését.

Az anyaviszony ehhez kapcsolódó összetettségét pedzegeti Látogatás az otthonban című verse, amelynek már a címe is erős nyelvi kifejező erővel rendelkezik, hiszen például Petőfi Sándorral ellentétben nem otthon, hanem az otthonban látogatja meg édesanyját. A verset az utolsó két versszak a szerző eddigi költészetének egyfajta ars poeticájává is emeli: az irodalom az ő számára nem más, mint a trauma és az élet viszonyának „lemásolása”, olyan módon, hogy az egész végül mégis tiszta emberi alakot öltsön.

Az adást, amelyben a felolvasás eredetileg elhangzott, itt hallgathatják meg.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A vers írott változata pedig itt olvasható:

 

Simon Bettina: Látogatás az otthonban

Anyámat ismét meglátogattam,
Immár tizenöt éve vagyok nála
látogatóban, előtte ő látogatott engem.

Az utazást szeretem, de félek attól,
amikor megérkezem.

Mivel fényképeinket széttépték,
általában sétálunk és beszélgetünk,
hogy mi a munkám, és hogy mi lesz majd.

Anyám megmutatja, merre van
a temető, ahová utoljára fog költözni.
Szeretné, ha inkább magamhoz venném,
amint nyílik rá lehetőség.

Ilyenkor a cipőmet nézem,
és bólogatok.
Aztán a versekre gondolok,
amiket neki írtam vagy róla,
nem számít, melyik, úgyse
mutatom meg neki.

Anyám jókat mond, fel kéne vennem,
de félek, hogy elhallgatna.
Inkább figyelem, és elfelejtem, amiről beszél.

Amikor meglátogatom, néha
verset írok, illetve a vers ő maga,
mindent tőle másolok.

Például, ahogy egymás mellé
kerülnek a dolgok
vagy kettéválik, ami egy.
Ez az anyám, akit mégsem láthatok.